Hogyan lettem lúzer?

Figyelem! Új ablakban nyílik meg. PDF | Nyomtatás |

Cseka blogja

Január 16. péntek volt, hideg és nagyon nagy hó. A főnök reggel nyolcra rendelt magához azzal, hogy a két hónapja leadott éves tervet akarja megbeszélni. Tudtam, nem arról lesz szó, és azt is, hogy előtte néhány dolgot még feltétlen el kell rendeznem, mert helyettem már senki nem fogja. Megírtam, borítékba tettem és megcímeztem a leveleket. Odaadtam őket a titkárnőnek, aki ugyanolyan kelletlenül vette át a küldeményt, mint amilyen kelletlen volt mindig, ha feladatot kapott.

 

Felszabadult volt a főnök, arcán magabiztos, kéjes mosoly, látszott rajta, nem tervezi, hogy hosszabb időt szán a közlendőjére, ettől fontosabb dolgai is vannak. Már ázott BOSS feliratú bögréjében a szokásos, reggeli teafüve, a terráriumban várja a karácsonyra kapott python, ő sem reggelizett még. Egyébként is, jobban tenném, ha ebből az egész kellemetlen helyzetből kimenteném őt azzal, hogy az elém tolt két papírlap közül húzok egyet, aláírom, és kezdődhet a hosszú hétvége.

– Valamelyiket írd alá! – közölte. Hasán feszült a szokásos, két számmal kisebb kockás inge, szemüvege mögött pedig a már ismerős, dühös táncba kezdtek apró szemgolyói, amikor megjegyeztem: előbb szeretném elolvasni.

– Addig úgyse mehetsz ki innen, míg az egyiket alá nem írod – sürgetett idegesen. Megkapta az engedélyt, szabadságom egész ideje alatt a felmondás szövegét fogalmazta, ennyi energia nem mehet kárba, ezt nekem is be kellett látnom.

Telefonos segítséget kértem, majd használtam a felezőt.

– Nem akarok közös megegyezést, mert szívem szerint maradnék – magyaráztam, és szép lassan aláírtam a másik lapot. Ahogy hosszú nevem betűit formáztam, éreztem, egyre közelebb kerülök ahhoz, amitől minden dolgozó ember retteg… Öt év kilenc hónapig tartó „hosszú hétvége” következett. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam az okot. A gazdasági válság nem ok. Az baj.

Ezerszer újrajátszottam magamban a pillanatot, amikor a kecsegtető ajánlatért feladtam korábbi állásomat. Magamat okoltam, amiért nem mondtam nemet. Magamban kerestem a hibát, vajon mit csináltam rosszul. Álmatlan éjszakákon próbáltam összerakni a mozaikokat, kutatva az apró jeleket, amelyekből sejtenem kellett volna, mi a cél. Például, amikor folyton új helyre kellett költöznöm. (Volt, hogy már ki se pakoltam a dobozokból.) Vagy amikor szóltam, hogy elromlott a székem, és mindenki kapott újat, csak én nem. Ott hányódtak a felesleges új székek, de mikor egyre ráültem, este már várt az e-mail, hogy adjam vissza, nem az enyém.

 

Hogy utána mi szükség volt a lejárató kampányra, nem tudom. Talán önigazolást keresett, talán kifelé akarta bizonyítani az igazát, talán dicséretet várt, vagy csak egyszerűen ettől érezte jobban magát.

Persze, hogy tüskés lettem, persze, hogy egy idő után már akkor is védekeztem, amikor nem kellett volna. De hát egyetlen kolléga sem segített. Senki. Csak a család maradt – és egyetlen barát.

Azelőtt sikeres voltam, elismert és boldog. Ha nem kértem is, kinyíltak az ajtók. Attól kezdve dörömbölhettem. Elnémultak a telefonok. Annyira fájt a csend, volt, hogy már magamat hívtam, s mikor megcsörrent, izgatottan kaptam fel a készüléket – hátha mégse én.

Tudod, az egészben az a rossz, amikor úgy érezed, felesleges vagy. Dologtalan, eltartott. Hiába pályázol, még az a jobb, ha válaszra sem méltatnak, mert a nem - az nagyon rossz. Hónapról hónapra, évről évre kezded elveszíteni az önbizalmadat, az önmagadba vetett hited, a reményedet, hogy egyszer újra érdemes lesz felkelned és elindulnod reggel.

 

 

Hozzászólás

Név:
Weblap:
Tárgy:
Hozzászólás: