Hahó!

Figyelem! Új ablakban nyílik meg. PDFNyomtatásE-mail

Publicisztikák - Publicisztikák

Hahó! (Ezt a megszólítást tőled tanultam, szeretem.)

Hát, jól megkaptam a legutóbbi leveledben, de igazad volt, tényleg elhanyagoltalak mostanában. Mondtam, hogy nem való nekem az irodai munka, túl sok a kötöttség. Akkor is ott kell ülni, amikor nincs dolog, amikor meg lenne, akkor vége a munkaidőnek. Micsoda hülyeség?! Mi nem ilyenek vagyunk. Egyébként arra a levélre válaszoltam, de megígértem, megint írok, mindenfélét, ami eszembe jut.

 

 

Sosem felejtem el, amikor a kezembe adtad azt a könyvet, hogy olvassam el. Minden oldalon volt néhány aláhúzott sor a szövegben, a margón pedig megjegyzések: „még nem”… „még nem.” Ceruzával, persze. Hogy utána ki lehessen radírozni, s odaírni valami mást… A betegségedből – amiről attól a naptól kezdve nem beszéltünk - ugyanolyan precízen felkészültél, mint amilyen alapossággal egy-egy riportra, interjúra.

 

Emlékszel, mikor elszöktünk falusi riportra? Azt mondták, nekünk ad elég témát Nyíregyháza, a falut hagyjuk meg a fiúknak. De vágytunk, hát ellógtunk. Téged kitettelek egy korábbi településen, én pedig mentem eggyel tovább. Visszafelé jövet már messziről tudtam: a gyorsan közeledő, két, nagy szatyor között Te loholsz... Behuppantál az első ülésre, s már újságoltad: „Kata, olyan turkálót találtam!!!” Nem tudom, hogy csináltad, de nem volt az a falu, ahol ne találtad volna meg elsőre a kilós boltot.

Egyszer turkáló jegyet kaptál tőlünk névnapodra. Nem vettünk ajándékot, hanem az arra szánt pénzt beraktuk egy borítékba, és nyomtattunk mellé „turkáló ajándékutalványt”. Örültél.

Emlékszel a királykék bőrzakóra? Mindketten szerettük volna, de én rábeszéltelek, legyen inkább a tied. Mert olyan jól állt az arcodhoz a vagány fazonja! Három éve felhívtál: feltétlen szaladjak fel, mert valami nagyon fontosat akarsz.

Ki volt készítve a kék bőrzakó. Nekem. Hogy mostantól az enyém. Pár nap múlva abban mentem nyelvvizsgázni. Az a kék zakó lett a kabalám.

 

Hát Sanyi lóra emlékszel-e? Akit állítólag Ukrajnából „dobtak át” a határon, betegen, sebesen Csernobil után? Majd kiestél a röhögéstől a kis polszkimból, mikor odamentem a meglehetősen kapatos öregekhez, hogy szeretném lefényképezni őket, amint a kertben lóval szántanak. Az addig csak álldogáló, pityókás öregek egyszerre kihúzták magukat, majd egyikük így szólt a rozzant gebéhez: „Sanyikám, ha lennél olyan szíves…”

 

Ezt megírjuk a szilveszteribe! – mondtuk egyszerre, és hahotázva hajtottunk haza.

 

Eljött az év vége, írtuk a történetet, de hát, beláttuk, Sanyi mégse lehetett a ló neve. Hangosan gondolkodtunk, végül úgy döntöttünk, a cikk kedvéért legyen a ló: Gyuri. Mire az asztal végén ülő Lefler György kollégánk felkapta a fejét: „Na, megálljatok!”

 

Ó, milyen édesen tudtad eljátszani, mennyire irigyled azt a hat napot, amennyivel fiatalabb vagyok tőled. Én meg cukkoltalak, hogy ez már így marad az idők végezetéig. De tévedtem. Már én vagyok az idősebb. Minden nappal öregebb. Most örülsz?

 

Ma is előttem van, amikor egymás mellett ültünk a lépcsőn. A legalsó fokon. Előző nap megbeszéltük, hogy találkozunk a piacon, mert valami „barátságsüti” addtovábbos alapanyagát szeretnéd ideadni, de másnap reggel felhívtál, nem jössz a piacra, vársz a lépcsőházatokban. Ott ültünk a lépcsőn, és már nem is emlékszem, miről beszélgettünk, csak azt tudom, nem akartad, hogy felkísérjelek. Nem akartad, hogy lássam, hogy mész fel.

Pár óra múlva jött az sms: „lementem, feljöttem.” Nyolc éve őrzőm az üzeneted. Nyolc éve nem jöttél le. Te, aki folyton szaladtál. Vajon hányszor álmodtad azóta, hogy szaladsz?

 

Hát most fuss, szaladj! Végre! Újra! Odafönt.

 

Hiányzol:

Cseka

 

Ui: Leadás előtt mindig elküldöm neked a cikkeimet, mert számít a véleményed. Ez a levél meg fog jelenni egy kiadványban. Szerinted?

 

Hozzászólás

Név:
Weblap:
Tárgy:
Hozzászólás: