Pszichológus legyek vagy műkörömépítő?

Figyelem! Új ablakban nyílik meg. PDFNyomtatásE-mail

alma - Diákévek

Szőke Judit

Tavaly tavasszal beszélgettem Tugya Zsuzsannával, aki szülőhelyét tekintve fényeslitkei, Nyíregyházán, a Művészetiben végzett, és találkozásunkkor épp harmadéves volt az ELTE pszichológia szakán.
Szó volt a bolognai képzésről, szakmafelfogásáról, terveiről, és…

Részlet az első interjúból. Érdemes elolvasni a folytatást is. Tanulságos. Főképp azoknak, akiknek fontos dátum február 15., ekkor van ugyanis a felsőfokú tanulmányokra jelentkezés határideje.

1.

Ha végeztél, hogyan képzeled a további életed?

- Na, igen. Még nem tudom, mi legyen a dolgozó Zsuzsával. Hivatalosan most fejezném be a pszichológia alapképzést bolognai módra. De nem fogom, mert nem szerzem meg az abszolutóriumot. Ráfogom arra, hogy csinálnom kell egy angol felsőfokút (ami tényleg fontos a Master-hez), valójában viszont időt akarok nyerni, hogy valahová alakuljon a nemlétező szakmai identitásom. Ha most végeznék, akkor a szervezetpszichológia szakirányt céloznám meg, és a későbbiekben is ezzel szeretnék foglalkozni.
A jövőben a munkám szempontjából számomra az a lényeg, hogy ne unatkozzam, legyen benne kihívás, és ne az legyen a napom fénypontja, amikor vége van a munkaidőnek. Az nagyon szánalmas lenne. Igyekszem megtalálni azt, amiben kiteljesedhetek, és boldoggá tesz.
Valószínűleg akármi is lesz a vége(m), maradok Budapesten. Kettős érzelmeket táplálok iránta. Szeretek itt élni, de alapvetően egy falusi leányzó vagyok. 

Az alapképzés után jön-e a mesterképzés?

- Nem, nem megyek most MA-ra. Ilyenkor azt lehet tenni, hogy halasztunk, és „játszunk" a kreditekkel. Én azt csinálom, hogy 2 nehéz tárgy kivételével fölvettem mindent, ami maradt erre a félévre. Ezt azért csináltam így, hogy ne legyen meg az abszolutóriumom, és ne engedjenek záróvizsgázni. A következő (őszi) félévem passzív lesz, aztán a 2010-es tavaszi félévben végzek az alapképzéssel. Addig adtam időt magamnak arra, hogy eldöntsem, akarok-e egyáltalán pszichológus lenni. Nagyon nincs ez tisztázva bennem. Aztán lehet, hogy megjön az eszem, s belevágok. De most még biztosan nem.
Ha most egyszerűen „lediplomáznék" (vagy mi is ez), akkor utána se diákigazolvány, se kollégium, se hallgatói jogviszony...onnan már nehezebb visszatérni, mint egy egyszerű kattintással passzívról aktívra váltani a jogviszonyomat. Ez így lehet, hogy nagyon haszonelvűnek tűnik, de az anyagi vonatkozásokkal is számolni kell.

Mi a véleményed a bolognai rendszerről?

- A bolognai képzés ellen sok mindent föl lehet hozni. Az én szívfájdalmam az, hogy egyszerűen nem biztosított a „normális" diploma, ami eddig mindenkinek megadatott, aki ugyanennyi, sőt kevesebb erőfeszítéssel bejutott az egyetemre. Ez egyszerűen a biztonságérzetről szól számomra. Ha tudnám, hogy 5 évig itt lehetek, tanulhatok, és olyan diplomát kapok, ami ér is valamit, akkor nyugodtabb lennék, és ahogyan magamat ismerem, motiváltabb is. Így viszont minden egy hatalmas kérdőjel.
Mellette szól viszont az, hogy ha nem tetszik, nincs sikerélményem stb, akkor a 3. év után otthagyhatom egy oklevéllel. Az még nem olyan nagy veszteség sem anyagilag, sem a befektetett energiát tekintve, mintha mindezt 5 év után teszem meg. Tehát lehet, hogy ez a rendszer éppen az ilyen hezitálóknak kedvez, mint amilyen én vagyok.

2.

Eltelt másfél év. Mi van most veled? - tettem fel a kérdést Zsuzsának.

- A tavalyi interjú óta az történt velem, hogy amit akkor írtam, azt véghez is vittem: az utolsó, tehát a 6. félévemben nem vettem föl minden tárgyat, hogy ne kelljen lediplomáznom, eldöntenem, hogy milyen szakirányra menjek, és felvételiznem olyan masterképzésre, ami még nincs kipróbálva. Inkább egy évvel később végeztem, így a 6. félévem után passziváltam, dolgoztam, tapasztaltam, levegőt vettem, átgondoltam a továbbiakat, majd befejeztem az alapképzést.
Az élet engem igazolt. Sok-sok tapasztalatot, élménybeszámolót hallgattam végig a különböző pszichológia masterképzésekről, és kiderült számomra, hogy egyetlen egyetem egyetlen szakiránya az, amit megpróbálnék. Így is tettem. Kiválasztottam a BME szervezetpszichológia masterképzését, amiről 1 ponttal lecsúsztam. Mire azonban ez kiderült (augusztusban), már biztos voltam abban, hogy a következő néhány évben nem folytatom a tanulmányaimat. Kimerültem abban, hogy folyamatosan „megerőszakoltam” magam. Mióta az eszemet tudom, diplomásnak készültem, és hamis ambíciókkal áltattam magam. A valódi helyzet az, hogy nem szeretek intézményes keretek között tanulni, azért, hogy később a multik szamárlétráján kapaszkodjak fölfelé hosszú éveken keresztül. Amit szeretek, az a szabadság. A lehetőség arra, hogy szabadon eldönthessem, mit akarok holnap.

Azért ezt furcsa hallani egy 23 évestől, aki olyan helyen tanult, ahol ezrek szeretnének…

Igen, belátom és ez persze folyamatos létbizonytalanságot is szül, de jól viselem. Jelenleg dolgozom. Mindenféle adminisztratív munkát vállalok, és próbálom eltartani magamat, miközben egy műkörömépítő tanfolyamra járok az ország egyik legjobb stúdiójába. Ez talán furcsa lehet a pszichológia tanulmányaim után, de korántsem olyan furcsa, ha azt vesszük figyelembe, hogy valójában korábban egy kreatív pályán kezdtem, és képzőművészetet, grafikát tanultam. Nagyon hiányzik az a fajta kreativitás, ami a látvánnyal, a kézügyességgel, a design-nal függ össze, de a grafikához nem akartam visszatérni. A körmös szakma egy nagyon lenézett szakma jelenleg Magyarországon, ahogyan az összes többi szakmunka is. Az egyik legnevesebb egyetemmel a hátam mögött viszont azt hiszem, tisztán látom a lényegi különbséget, és nem gondolom, hogy kevesebb lennék, ha mégis ebben találnám meg azt, amit keresek. Természetesen nehéz megértetni a családommal (és azokkal, akik az eminens tanulót ismerték meg bennem) ezt a helyzetet, de a legnehezebb az volt, hogy saját magam számára bevalljam: nem tesz boldoggá a folyamatos tanulás és az, hogy mindent ettől teszek függővé. Volt valahol egy pont az elmúlt években, amikor rá kellet döbbennem, hogy ha továbbra is azzal a hozzáállással élem az életemet, hogy „szorítsd össze a fogad, tanuld meg még ezt is, és akkor majd később jó lesz, mert lesz rendes állásod, sok pénzed, és el fognak ismerni”, akkor elmegy mellettem jó pár év úgy, hogy közben nem érzem jól magam. Olyan kevés ez a 60-70 év. Nem szeretném a harmadát úgy leélni, hogy azért küszködjek, hogy a végén mindenki elismerő pillantásokat vessen rám, mert „rendes” munkám volt, és olyanná váltam, amilyennek egy ilyen okos kislánytól el is várták.

Örök elégedetlenkedő vagyok. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy zavar a 23, lassan 24 évem, mert vannak, akik ebben az életkorban már pontosan tudják, hogy mit akarnak, sőt már csinálják is. Legalábbis úgy tűnik. Szomorú, de van bennem irigység, de azon vagyok, hogy ezt leküzdjem, és önfejlesztésre tudjam fölhasználni.
Ismét a nehezebb utat választottam, de ahogy a mondás tarja: per aspera ad astra. a. m. göröngyös úton a csillagokig, jelentése az, hogy minden emelkedés küzdelemmel jár.
A lényeg tehát az, hogy maradt még 5 államilag támogatott félévem, amit egyszer még fölhasználhatok, ha úgy gondolom, hogy masterdiplomát is szeretnék. Ameddig azonban nem vagyok biztos benne, addig nem használom el ezt a lehetőséget fölöslegesen. Ráadásul azt gondolom, hogy később, több éves munkatapasztalattal a hátam mögött sokkal hitelesebb szervezetpszichológus válhat belőlem, mint 22 éves „csitriként”. Addig is keresem az utam, és nagyon remélem, hogy pár hónapon/éven belül én is elmondhatom, hogy tulajdonképpen mit is szeretnék csinálni, mi az, amit a hivatásomnak érzek. Az a legnagyobb vágyam, hogy én is megtaláljam azt a pályát, amibe örömmel fektetek energiákat, amiben sikereket érhetek el, ami nem okoz folyamatos megfelelési kényszert.

Tavaly volt egy olyan kérdésem, hogy szerinted mi a baj a bolognai rendszerű képzéssel.

- Erre most az a válaszom, hogy számomra semmi, éppen nekem találták ki. Három év után kiszállhattam belőle, de lehetőségem van folytatni, ha szeretném. Nem kötelezett arra semmi, hogy 5 évet húzzak le úgy, hogy közben már tudom, hogy nem a megfelelő helyen vagyok.
Persze ahogyan a jelenlegi belpolitikai helyzet áll, semmi sem garantálja, hogy egy éven belül létezik-e majd az az oklevél, amit a bolognai rendszerű alapképzéssel szereztem…de ez egy másik húsbavágó témakör…

Hozzászólások (6)
6 2011. január 19. szerda, 12:50
Méri
Azt tudatosan nem írtam le, hogy mostanában mi az a "munka", ami boldoggá tehetne. Mert úgy érzem nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy sok év úgy ment el mellettem, hogy könyvek felett görnyedtem, csak azért, hogy legyen egy papírom, ami feljogosít arra, hogy bizonyos állást betöltsek. Pedig minden tanulásnál jobb tanító mester a tapasztalás. Szerintem az életet bátran kell élni. Megtenni amit a szívünk súg, merni és cselekdeni. Élni a lehetőséggekkel amiket az élet nyújt. Csak így érdemes és kell élni.
5 2011. január 19. szerda, 12:41
Méri
Kedves Jutka!
Véletlenül akadtam, rá az oldalra a neten szörfölve. Aztán ahogy a sorokat olvastam, mintha rólam szólna a cikk. Hihetetlen. Én huszonnyolc éves vagyok, hátam mögött egy tanári és egy szociális munkás diplomával. Dolgoztam már segédápolóként, művelődésszervezőként, és most pedig egy szociális intézményben nevelőként. Mára már remekül végzem és átlátom a munkám, jól ismerem a törvényeket és a lehetőségeket, szuper csapattal dolgozhatok együtt akik többé kevésbé mind az én korosztályomból kerültek ki. Most itt lenne az ideje, hogy karriert csináljak és ma holnap vezető beosztásba kerülnék. Mégis ha erre gondolok mintha láncra verném ezzel saját magam. VÉgre szárnyalni szeretnék, szabadságra, kreatívitásra vágyom. Állandóan azon agyalok, hogy folytassam azt amiben megtaláltam a helyem és ami kényelmes, de ugyanakkor unalmas. Vagy merjek nagyot álmodni.
4 2010. december 22. szerda, 14:51
SZJ
Bocs, a Caps Lock BERAGADT... én voltam indulatos és már látom, idősebb is...sajna...legyünk ismerősök és slussz, elboronálva. Minden jót!
3 2010. december 22. szerda, 14:48
cseka
(A Facebookról én pedig csak rakosgatom át tovább a hozzászólásokat. Cseka)

Kedves Jutka! Azt hiszem kicsit félreértett. Senkit sem akartam megbántani, egyszerűen elolvastam a cikket, s leírtam azt, amit gondolok. Remélem ezzel még nincs akkora nagy baj, hogy csupa nagybetűs hozzászólást kapjak (esetleg ismét?) érte?! Viszont az államon való élősködéssel kapcsolatos megjegyzésére: "Az alapképzés után jön-e a mesterképzés?" kérdésre adott válaszban elég sok mindent ki lehet olvasni.Szerencsére nem én hozakodtam ezzel elő, de úgy gondolom, hogy ha egy 23 éves lány még mindig nem tudja eldönteni biztosra, hogy pszichológus akar-e lenni, vagy sem, s elhatározásához, álmának beteljesüléséhez nem ragaszkodik tüzön-vizen keresztül, az már régen rossz. Nem vagyok társadalomtudós, ezért elnézést, ha laikusként másképpen értékelem a cikk mondanivalóját. Önnek is kívánok Boldog Karácsonyt!
2 2010. december 22. szerda, 13:58
SZJ
KEDVES LÁSZLÓ! NEM TUDOM, VAN-E ÖNNEK MOST EGYETEMISTA GYERMEKE? MERT NEKEM VAN, KETTŐ IS... OLYAN EGYIDŐSEK LEHETÜNK. A MI IDŐNKBEN MINDEN MÁS VOLT. EZ A LÁNY, MÍG GONDOLKODIK, MÉGHOZZÁ FELELŐSEN, AZ ÉLETÉRŐL, TANUL, DOLGOZIK, NEM AZ ÁLLAM NYAKÁN ÉLŐSKÖDIK. ÉN MEGÉRTEM, AZÉRT IS ÍRTAM RÓLA, MERT ÉRTEM A JELENSÉGET. ÉS HISZEM, SOKAN VANNAK ÍGY. VALÓBAN, BIZTOSAN SOKAN CSERÉLNÉNEK VELE, HISZEN ERRE A HELYRE KEVESEN JUTNAK BE. NOSZA, RAJTA, TANULJANAK, KERÜLJENEK BE! AZTÁN MENET KÖZBEN IGENCSAK NAGY MEGLEPETÉSBEN LESZ RÉSZÜK. BÁR NE LENNE IGAZAM! UTOLSÓ FITYMÁLÓ MEGJEGYZÉSÉT PEDIG - FELTÉTELEZEM ÖNRŐL - A MAGYAR KÖZÉP-ÉS FELSŐFOKÚ KÉPZÉSNEK, NEM PEDIG EGY VÍVÓDÓ, TÉPELŐDŐ, KIVÁLÓ KÉPESSÉGŰ FIATAL LÁNYNAK SZÁNTA. MEGHITT ÜNNEPEKET KÍVÁN A SZERZŐ
1 2010. december 22. szerda, 13:00
cseka
"Elolvastam a cikket. Nem tudom ki ez a lány, akiről szól, de nem is ez a fontos. Sajnos azt kell mondjam: szánalom ez a lány. 23 évesen még mindig nem tudja, hogy mit akar? Lötyögünk jobbra-balra és ennyi? Hihetetlen! Vajon hányan járnak államilag finanszírozott egyetemre még, s vajon hányan cserélnének ezzel a lánnyal, akik már tudják, hogy mit akarnak és azt is, hogy hogyan? Pfff."
Stankóczi László

Hozzászólás

Név:
Weblap:
Tárgy:
Hozzászólás: