Cseka korábbi blogja: 2007

Figyelem! Új ablakban nyílik meg. PDFNyomtatásE-mail

korábbi_cseka_blog - Cseka korábbi blogbejegyzései

 

Az én kis madárkáim

2007 dec 30


Zsuzsi néni mindig utánam szól a piacon, ha elfelejtek nála madáreleséget venni. Kölest, tengeridarát és apró, fekete szemű napraforgómagot veszek tőle.  Már késő ősszel elkezdem gyűjteni az eleséget egy nagy vödörben. Mostanában azért szólt, mert alig vettem valamit. Nem akartam mondani: sok minden megmaradt tavalyról, mert enyhe volt a tél. Meg mi is termelőkké váltunk: a madaraink elszórták a magvakat, így nyár végén már több hatalmas napraforgótányérban értek a magvak az udvaron.
Különben nálunk nem madáretetőből esznek a madarak. A kerti asztalra két nagy, műanyag tálcába szórjuk nekik az eleséget. Nem is győznénk másként, hiszen – megszámoltam – előfordul, hogy egyszerre negyvenen is lakmároznak az asztalról. Most is itt vannak. Én itt ülök a gép előtt, a függönyt elhúztam már reggel, és azóta figyelem őket (na, persze, megszakításokkal, mert közben leengedtem a fagyasztóládát, és pakolásznom kellett). Tőlem alig három méterre egész csapatokban érkeznek a vendégek. Főképp verebek, de egyre több a cinege. Gondolom, ahogy hidegebbre fordul az idő, lassan jönnek velük a meggyvágók is. Mindenkit szeretettel látunk. Ma reggel még egy varjú is volt a kertben, mióta itt lakunk, az első, akit láttam. Ráadásul a hátsó udvarban.
A madarak már annyira megszokták, hogy tőlünk enni kapnak, hogy képesek egész kis patáliát csapni, ha fogytán az eleség. Ebben persze megint csak élen járnak a verebek. Lármás népség, de szeretem őket. Annyira kedvesek, és igazából ők a leghűségesebbek. Nem mennek el télire, és nem hagynak itt nyáron sem.
Rendesen a trombitafolyondáron és a tuján laknak. Rettenetes vitákat folytatnak arról, ki melyik ágon alszik aznap. Nyári estéken kénytelen vagyok kiszólni rájuk, hagyják abba a csivitelést, mert nem hallom a tévét. Ilyenkor egy pillanatra elcsendesülnek, aztán kezdik elölről. És én is…
De most itt lakmároznak tőlem három méterre, együtt a cinegékkel. Annyira kedvesek. Mindig van egy őrszem, aki lesi, nincs-e ellenség a környéken. De miután macskánk nincs, a kutyáink pedig túlsúlyosak, itt biztonságban érezhetik magukat.
Jópofák, ahogy megszállják az asztalt, majd legalább annyian alatta is csipegetnek. Lehetnek most vagy hatvanan. És nincs vita. Mindenki annyit eszik, amennyire éhes. Ha jóllakott, visszarepül a tujára. Tudja, holnap is kap enni, felesleges tartalékolnia.

Nekem nyerő négyes

2007 dec 23

1 megjegyzés

1. Demarcsek György Írta:
26 december 2007 dátum: 03:50

Örülök, hogy tetszettek a fiúk, tényleg tehetségesek és igen sok munkát (és pénzt) fektettek ezekbe a produkciókba, s nemkülönben a korábbiakba! Ezért (is) jól jött volna nekik a pénz, ha közös is! A meghívásaik száma bizonyára az első díj híján sem fog csökkenni, s továbbra is üde színfoltjai lesznek majd a város kulturális életének! Apropó kulturális élet! Senkit sem érdekel a város “új” kulturális intézményének minősíthetetlen vezetőválasztási tragikomédiája? Hát már nálunk is csak az a fontos, ami a tv-ben van? Igaz, százszor fontosabb lenne a tehetséges fiatalok és a már hosszú évek óta elismert helyi művészek és alkotó közösségek számára megfelelő körülményeket és bemutatkozási lehetőségeket biztosítani, kiközvetíteni őket más városokba, országokba, gondozni a civil szerveződéseket és közben jó, értékes és minőségi programokat szervezni minden korosztály számára! Nos, a legutóbbi közgyűlésen a jó megoldásnak még a közelébe sem kerültek! Hát ezért kellene némi nyilvánosság az ügynek, hogy legalább ebben ne a “maradékelv” érvényesüljön!
Kellemes Ünnepeket kíván: Demarcsek György

Nagyon szurkoltam a 4 for Dance-nek. Még sms-t is küldtem, pedig nem szokásom, hogy a kereskedelmi tévék tehetségkutató műsorait nézzem. Nemhogy szavazzak! Úgy is mondhatnám (de nehogy valaki eláruljon!), hogy kifejezetten utálom az ilyesfajta sorozatokat, amelyeknek erőteljes Ki mit tud?-os vagy táncdalfesztiválos hangulata van.
Nem biztos, hogy hangszórót nyerek vele, de úgy vagyok ezzel, mint az a korombeli, aki azt mondja: az én fiatalkoromban egyszer már volt divat a mini és a harisnyacsizma, úgyhogy én már kihagynám ezeket.
A csillagos műsort tényleg csak azért néztem, mert voltak benne nyíregyháziak.
Nekem ugyanis még mindig melegség tölti el a szívem tájékát, ha szűkebb pátriámból láthatok viszont tehetséges fiatalokat. Nálam az értékmérő a libabőr. Ha a produkció ezt kiváltja, akkor jó volt. Ha nem, akkor van még mit csiszolni rajta.
Most is voltam libabőrös, és mint mondtam, még sms-eket is küldtem. Miközben arra gondoltam: szerintem biztos nem ők nyerik, mert nem is normális, ha egy négytagú csapat nyeri a versenyt, mert akkor a havi egymilliót egy évig négyfelé kellene osztani, a kocsiról pedig már nem is beszélek. Vagy egyben marad, és kisorsolják egymás közt, vagy nem csinálnak vele semmit, mert ez 4 részre nemigen lehet vágni. Jóllehet, de nem érdemes.
Mindegy már, hogy alakult, a lényeg, hogy a mieink ott voltak a legjobb négy között a döntőben, a tévében. S fogadták az ovációt kellő szerénységgel. Mert ilyenek. Nincs erről mit prédikálni tovább. Ez a négy nyíregyházi fiú most kiállított a városról egy jeles bizonyítványt.
Sütkérezzünk még egy kicsit ennek fényében, csak el ne bízzuk magunkat!!!

Csecsemők a föld alatt

2007 dec 19

1 megjegyzés

1. mihaly Írta:
20 december 2007 dátum: 00:31

Kedves Kati,
Köszönöm, hogy ide irányítottál. És nem akarok rögtön unpopular állást elfoglalni, mert tudom, hogy politikailag nem vagyok korrekt. Ezért előre bocsátom, hogy amit ide megjegyeznék az nem személyes, illetve CSAK az én személyes véleményem, de nem irányul senki ellen személyszerint.
Mert mi a különbség az abortusz és e között az anya között? Főleg ha a Partial abortuszról van szó, amit végsősoron szülés közben követnek el. Ha orvos csinálja, akkor az rendben van? Tudom, hogy egyedül (szégyenszemre itt az USÁ-ban jutott törvényerőre a partial abortusz, legalább a világ jobb érzéssel rendelkezett, mint itt a demokraták), s nem tudom mennyit tudsz pl. erről a fajta abortuszról.
Vagy itt van egy másik eset.
A Terry Saivo esete. Megnyomorodott asszony, akit a biróság éhség általi halálra itélt. Ha valaki bement volna a szobájába (őr állt az ajtó előtt, hogy nehogy valaki vizet merjen adni a szerencsétlennek) és agyon lőtte volna, ami sokkal kegyelmesebb halál lett volna, mint az éhhalál, az rögtön bűncselekmény lett volna, de a bíró döntése sérthetetlen volt, ami kegyetlenebb és hoszzú napok szenvedésén keresztüli halálhoz vezetett.
A kérdés feltolul, hogy mi a helyes és helytelen. Csak azért mert valaki a törvény nevében cselekszik, még lehet hogy gonoszabb, mint aki élete során egyszer vagy négyszer elköveti ugyanazt, amit professzionális személyek minden nap sokat elkövetnek. Egyik bűnös, a másik nem.
Pl. Hitler Németországa meghozta a törvényt, hogy a zsidók nem emberek. Ezután mehetett a törvényszerinti írtás.
Csak gondolkozom, és tényleg nem akarok “kavarni”…
Köszönöm a lehetőséget!


Nem egy, négy(!!) csecsemőjét ölte meg az a sülysápi asszony, akiről korábban azt feltételezték: a kandallóban égette el novemberben világra hozott újszülöttjét. Azóta kiderült: csecsemője földi maradványait a föld alá ásta – de nem csak őt. Három korábban született testvérét is megölte. Kettejük pici csontjait már megtalálták, egyet pedig még keresnek.
A nő azzal védekezett: félt férje haragjától, aki közölte vele, ha még egy gyermeket szül, akkor elzavarja a háztól. Ha lesz, aki elfogadja a választ, bizonyára meg tudja indokolni. Velem körbefordult a világ. Miközben itt férfiak lovagiasan a női egyenjogúságról cikkeznek, az asszonyok módszeresen csecsemőket ásnak el? Hát mi folyik itt? Biztos, hogy ez az asszony tudja, miről beszél? Kell-e, hogy érdekeljen engem, miféle brutális embernek ígért örök hűséget, amikor az igent kimondta, s amikor szült neki négy, majd megölt a kedvéért újabb négy gyereket?
A nő védekezik. Most. Mikor már késő. Pedig védekezhetett volna másképpen is. Igazából ilyenkor érzem azt: teljesen fölösleges, amit az újságok írnak. Iszonyatos pénzeket fordítanak a szakemberek felvilágosításra, ismeretterjesztésre, pályázatokon nyert pénzeken szervezett konferenciákra – feleslegesen.
A pályázatok kiírói pipálgathatják eredményeiket – de ne legyenek büszkék rájuk. Míg én a csöppségeket siratom, szakemberek sokasága vizsgálgatja: miért is mondja a gyermekeit évek óta legyilkoló anya: félt az ura haragjától, és hogy elzavarja a háztól.
Hát kikérem magamnak! Miközben azért sírunk: évről évre csökken a születések száma, majdhogynem megértők leszünk egy asszonnyal szemben, aki négy gyermek után meglepetésében, hogy újra teherbe esett, rögtön gyilkol is.
Hát senkinek nem jut eszébe, hogy született itt négy gyerek, akiknek esélyt sem adtak arra, hogy felnőjenek? Hogy sírjanak, kacagjanak, tanuljanak, feltaláljanak?


Gumicsizma

2007 dec 11

Központifűtés-szerelőből lett milliárdos egy miskolci negyvenes férfi. Bemutatták ma az egyik kereskedelmi csatornán. Akkora kastélya van, hogy beleférne az egész utcánk. Na, az persze nem nagy kunszt, mert a miénktől aligha találni rövidebbet a városban.
Azt mondja, a sikere titka, hogy magától mindig okosabb munkatársakat választott. Figyelem! Munkatársat és nem beosztottat említett. Meg még azt is elmondta: közvetlen a munkatársaival. Tehát partnereinek tekinti őket. Amiben üzletet lát, abba belevág. Legfőbb szempontja pedig a megbízhatóság. Mindig tudta, mikor, mibe érdemes fektetni, és mindig mert nagyot vállalni. Amit az üzletein nyert, nem felélte, nem elutazgatta, hanem újabbakba fektette.
Ennyi lenne? Valószínűleg tényleg ennyi. Nálunk – a megelőző rendszer remek beidegződése alapján – a kinevezett főnökök évtizedek óta szeretik olyan munkatársakkal körülvenni magukat, akik Istenként néznek rájuk, és a leghülyébb viccükön is térdüket csapkodva, hahotázva röhögnek. Hogy csekélyebb a szellemi képességük? Nem baj, mert zseninek ott a főnök.
Sosem felejtem el: vagy tizenöt éve mesélték, a városban az egyik cégnél egy remek ötlet azon bukott meg, hogy a főnök azt mondta: ha mi ebbe belevágunk, akkor adóznunk kell utána. Hagyjuk inkább…
A megbízhatóságról remek példákat tudnék hozni az építkezésünkről. Az elmúlt 12 évben egyvalamiben lehettünk biztosak: ez a ház még nem épült fel…
Ja, és hát arra is tudnék pár példát, hogyan nem fektetik újabb üzletekbe a tőkét újgazdagjaink. Hányszor látom: az újdonsült üzletember még egy fia üzletet sem kötött, de már terepjáróval rohangál a belvárosban. Tök olyan, mintha gumicsizmában gyalogolna a plázában.
De ez nálunk még/már annyira vagánynak számít!…

Kutyavilág

2007 dec 10
Van az úgy, hogy az ember legszívesebben elbújna egy sarokba, hogy senki ne vegye észre, senkinek ne legyen útjában, ne szóljanak hozzá, ne is köthessen belé, hagyják békén úgy és ott, ahol van.
Emlékszem, Tücsök kutyánk mindig szeretett elbújni a gardróbban. Miután csak egy függöny választja el a hálótól, még segítségre sem volt szüksége, hogy kedvenc helyére bevackoljon. Miután rájöttünk, távollétünkben leggyakrabban ide kuporodik be, párnát, rá pedig igazi tücsis huzatot is kapott, hogy napközben is félrevonulhasson aludni, ne zavarja a két nagyobbik kutya a pihenését. Kicsit zsémbes és kényes volt, mint amilyen a szálkásszőrű tacskók általában. Nagyon kedves és őszinte ahhoz, akit szeretett, viszont szívből gyűlölte azt, aki egyszer is bántotta. Jogos volt: mielőtt hozzánk beköltözött, három évig az utcán élt, megtanulta a kóborélet farkastörvényeit. Sosem felejtem el. Még kispolszkim volt, amivel télen elég nehéz volt felhajtani a földúton az emelkedőre, az utcánkba. Nehezítette a dolgomat Tücsök (akkor még Csutaknak hívták), aki akkoriban éppen az első házban lakott átmenetileg, társbérletben egy kuvasszal. Amikor éppen sikerült felhajtanom az emelkedőre, valahonnan hirtelen előtermett, és éktelen ugatásba kezdett. Én persze azt hittem, addig ugrál, míg menten elütöm, ezért levettem a lábamat a gázról, üresbe tettem a sebváltót, és hagytam, hogy koros járművem visszaguruljon a Fürdő utcára.
Esténként nagyon sokszor és nagyon sokadszorra sikerült felhajtanom az emelkedőre azon a télen, míg végre az a kis drága szőrmók úgy döntött: elhagyja a kuvaszt (is), és új gazdát keres. De ahhoz még el kellett telnie pár hétnek. Tücsök ugyanis elkezdte tesztelni a környék kutyáinak tányérjait. Iszonyatosan hideg tél volt akkor. A kutyus hol itt, hol ott reggelizett, mígnem egy este az uram beszólt a konyhába: Elek (mert akkor mi már így neveztük) itt ül a teraszajtó előtt. Minket választott… Visszakiáltottam: akkor hívd be.
A kutya persze akkor már bent volt. Amit művelt, sosem felejtem el. A csepp kis testén a bundájára tincsenként ráfagyott hó súlyzóként lógott róla kétoldalt. Csak álltam ott, kezemben a kavarókanállal, míg a kiskutya azt sem tudta, hogyan dörgölőddzön, bújjon hozzám, hogy értésemre adja, mennyire boldog. Másnap reggelig ki sem lehetett volna robbantani a házból, de nem is erőltettük. Az addig házról házra kóborló kiskutya döntött: élete végéig velünk marad. Soha semmilyen kárt nem tett a lakásban. Nem rágott cipőt, tapétát, szőnyeget. Annyira megtanulta, hogy ezek miatt általában menni kell, nálunk meg annyira maradni akart, hogy nagyon jól viselkedett. Az első hetekben válogatás nélkül mindent felfalt, amit csak elé tettünk. Később rájött: amit meghagy a tányérjában, ott megvárja, s később is megeheti.
Egyszer egy palotapincsit találtunk a házunk előtt. Sejtettük, a környékről szökhetett el, ezért behívtuk, míg gazdáját megtaláljuk.
Tücsök azonnal átvette a vendéglátó szerepét. A pincsi elé ment, majd végigvezette a lakáson, egészen a tetőtérig. Férjem ott talált rájuk. A két „fiú” egymással szemben ott ült a gardróbban, félrevonulva, hogy a két „nagy” kutya ne avatkozhasson a dolgukba. Mintha beszélgettek volna. Arról, hogy itt egészen jó lakni. Érdemes beköltözni…

Érdekbarát nekem nem kell

2007 dec 10

Anyukám mesteri módon tudta kezelni a főiskolai felvételi időszak előtt a semmiből előbukkanó, addig sosem látott távoli rokonokat, barátokat. Hogy miért a lakásunkon keresték az apukámat, az sosem derült ki, mert mint mondom, a mami mesterien tudta kezelni ezeket a helyzeteket. Ha a kedves « rokon » csengetett, kedvesen javasolta, ha mindenképpen meg akarja várni, foglaljon helyet a folyosón, míg apukám haza nem ér. Majd bezárta az ajtót, és tette a dolgát tovább.
A függőfolyosón az ajtónk előtt volt egy pici asztal két kis gyerekszékkel. Általában itt játszottunk mi a szomszéd gyerekekkel. Rég kinőttük, de kidobni sajnáltuk. Aki ezen a széken kibírt egy napot, azt ki kellett volna tüntetni. De ilyen nem volt. A kedves « rokon » ugyanis mind csendben elment, gyermeke pedig kénytelen volt tanulni a felvételire. Aztán, ha teljesítette a követelményeket, felvették, ha nem, két lámpással (így hívtuk a távoli barát két kezében látott pálinkás butykost) sem lehetett (volna) bevontatni a főiskolára.
Hogy most miért jutott ez eszembe?
Sokáig úgy gondoltam, általában én is jól kezelem a hasonló helyzeteket. Korábban még meg is kérdeztem:
- És miért is jutott neked pont most az eszedbe pont az, hogy pont velem akarsz összejárni, barátkozni? Tízből nyolcszor (mű)sértődés lett a vége, de azt én egy cseppet sem bántam. Azt bántam volna, ha az ilyenek miatt veszítem el az igazi barátaimat.
Mindig elszomorít, hogy mégis milyen ügyesen lehet ebben a mai világban úgy előre haladni, hogy a számító mindig tudja, kivel kell barátkoznia, ki mellé kell állnia, ki körül sürgölődnie, majd, ha az érdeke úgy diktálja, kit lehet gondolkodás és lelkifurdalás nélkül ejteni, eltaposni, megtagadni.
Ehhez kell a tehetség! Az ész nem számít. Itt?


Nem dühös, csak szomorú vagyok

2007 dec 8

Azt hiszem, sosem fogom megszokni ezt az új üzletházat. Mint ahogy a sárga és fehér dombházat, a Mártírok terén álló tízemeletes irodaházat sem. Nem tetszik a szakszervezeti székház és a művelődési központ sem, bár utóbbi legalább egyedi azzal az elképzeléssel, hogy az ember mindig azt hiszi, a vasszerkezeten a rozsda elleni védelem már megtörtént, lassan jöhet a festés – és ennek már 25 éve…
De ez a betonkolosszus mindenen túltesz. Nézem, nézem, próbálom megfejteni a tervezők szándékát, de csak egy nagy, jellegtelen szürkeséget látok. S bár még a legelején azzal biztattak, nyugtattak bennünket, hogy szebb lesz, ha beburkolják, arra azért a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a burkolat is szürke lesz. Bár lehet, rosszul látok.
Én nem dühös vagyok emiatt, hanem mérhetetlenül szomorú. Ha én tervező lennék, és egyszer egy olyan lehetőséget kapnék, hogy az ország hetedik legnagyobb városának központjába tervezhetnék egy olyan épületet, amely a következő évszázadokra meghatározza a karakterét, akkor nagyon összeszedném minden tehetségemet, mert nem akarnék lebőgni. Addig mennék, addig bújnám a szakirodalmat, míg olyat terveznék, amire minden arra járó elismerően csettint: ez igen! Ez igényes, szép munka, méltó egy 120 ezres nagyvároshoz.
De ha meglátom ezt a betonkolosszust, úgy érzem magam, mint akit porig aláztak. Mint akit orrba vágtak. Ezért kerülök mostanában a Selyem utca felé.
Majd bámulom egész nap a beton Titanic sima, szürke, keleti falát a munkahelyem ablakából.

Panorámakuss

2007 dec 6

Sok autós a tiltás ellenére is megáll egy-egy fotót készíteni a kőröshegyi völgyhídon, mert nem tudnak ellenállni a viaduktról nyíló gyönyörű panorámának. Az 1872 méter hosszú létesítményen azonban nincs leállósáv, ezért szigorúan tilos és életveszélyes járművel megállni.
Azok a bázisugrók pedig, akiket a 90 méteres mélység csábított, ezért a tiltás ellenére a mélybe vetették magukat, százezres bírságot fizethetnek, ha rájuk tudják bizonyítani az ugrást – ami ez esetben szabálysértésnek minősül.Fel nem foghatom, mi most a baj. Pontosabban: miért azokkal van baj, akik nem vak ló módjára száguldanak végig az autópályán, hanem arra is van idejük és igényük, hogy nézelődjenek. Ugyan, mondja már meg nekem valaki, mégis mi lehetett a tervező szándéka, ha nem ez. Aki járt már arra, tudja: káprázatos a látvány, az embert tényleg arra ingerli, hogy megálljon gyönyörködni.
Valami itt nagyon nem normálisan működik. Ez teljesen olyannak tűnik nekem, mint mikor Gézuka megkapja karácsonyra a hőn áhított villanyvasutat, de csak dobozból nézegetheti, mert a szülei félnek, ha kicsomagolja, elrontja és megrázza az áram. Hát, ha ettől félnek, akkor vegyenek neki kifestőkönyvet.
A völgyhíddal is az a bajom, hogy valaki kitalálta, és bármilyen hülye ötletnek tűnt kevés kivételtől eltekintve egyébként tök lapos hazánkban a pusztaság fölött 90 méter magasan átívelő hidat építeni, valaki csak azt mondta: ez a tuti. Tuti jó drága is volt. Aztán egy fajankó költségtakarékosság címén pont a lényeget hagyta ki: a leállósávot törölte a tervről. Kész vagyok teljesen.
Most ezért miért is az autóst kell hibáztatni? Az ugrabugrálókról nem beszélek, ők ha találnak valami magas, kiálló helyet, úgyis felmásznak rá, és már ugranak.


Ír, olvas – de minek

2007 dec 4

Minden ötödik hazai diák funkcionális analfabéta. Magyarán olvas, de nem érti, hogy mit. Ez nem fog soha a fejembe férni. Mert ha nem érti, mit olvas, akkor minek tanult/tanították meg olvasni. Azt meg pláne fel nem foghatom, hogy ez miért csak akkor derül ki, amikor valaki valamilyen felmérést végez. A tanító néni hol van ilyenkor?
Mert ezek szerint manapság el lehet végezni egy főiskolát, egyetemet úgy, hogy a diák nem érti, mit raktak elé a papíron. Tippel. Ez a teszt lényege. A majomszázalék, amit egy teszten akkor is elér valaki, ha dunsztja sincs, mi van előtte a papíron, és csak ikszelget, 20 százalék. Kis szerencsével ez akár kettesre is görbülhet, ha elég megértő a tanár. Ebben a mai világban pedig illő megértőnek lenni, mert a tandíj, ugyebár…
Imádom a könyveket, imádok olvasni, viszont nem értek egyet azokkal, akik nem engedik tévézni a gyerekeket, mert félnek, a rabjává válnak, nem fizetnek elő az internetre, mert ott csúnyát is láthatnak a fiatalok.
Egytől félek: ha egyszer feláll a fiatal a számítógép elől, és akkor már nem tudja, kézzel, papírra hogyan kell leírni, hogy hülye. Mert a papíron nincs ám word, ami hullámos pirossal aláhúzná a hüjét!

Az első gyertya

2007 dec 2

Advent első vasárnapja van. A városok főterein már kigyúltak a karácsonyi fények, sokan feldíszítették házaikat, Mikulások járják az utcákat, a gyerekek egyre izgatottabban várják az év legszebb ünnepét.
Imádok ilyenkor kocsikázni a városban, nézegetem a házak eresze alatt csillogó girlandokat, jégcsapokat, a fenyőkön, tujákon tekergőző fénykígyókat.
Hallom a hírekben, a legnagyobb adventi koszorút idén Szegeden készítették. Tőle ugyan kisebb a pesti, az viszont azért lett híres, mert már csak három gyertya áll rajta, a negyediket ellopták. Hát, erre aztán megint büszkék lehetünk, szerintem ilyen is csak nálunk történhet meg. Itt mindenki mindent visz, ami mozdítható. Felszedik a vasúti síneket, levágják a kábeleket, begyűjtik a csatorna fedlapokat, kiássák a frissen elültetett növényeket a parkokból, síremlékeket borongatnak és lopnak el, mert az olyan jó.
Az első gyertyát az adventi koszorún pedig nem meggyújtjuk, hanem ellopjuk.
Kétségkívül jól mutat egy méteres gyertya magányosan is a kertben. De el nem bírom képzelni, mi szükség lehet rá. Hacsak az nem, hogy most már ebből is van otthon. Nagy dolog ám! Jó nagy.

Elment

2007 nov 30

Nemrég még intettünk egymásnak, valahol a belvárosban. Én pont kocsiban ültem, ő sétált. Mint rendesen. Annyira példásan, egészségesen élt, hogy amikor halálhírét hallottam, el sem akartam hinni. Az újságíró iskolában azt tanítják, legalább három helyen ellenőrizd az információt. Én öt számot hívtam fel. Bíztam benne, csak valami félreértés lehet.
Barátaitól, volt kollégáitól hallottam, hogy szigorú menetrend szerint élte mindennapjait, reggeli, délelőtti séta, ebéd, pihenés és újra séta.
Hányszor találkoztunk össze Sóstón! Már messziről mosolygott és integetett, aztán rendre megvitattuk a világ dolgait, szidtuk és bíráltuk a politikusokat, kicsit megváltottuk a világot, és ettől határozottan megkönnyebbültünk. Mesélt a gyerekekről, az unokákról. Aztán úgy váltunk el, mint régi, jó kollégák. Még azt is ígérte, ha lesz kedve, majd újra ír.
Pedig mi nem sokáig dolgozhattunk együtt, mert szinte még pályakezdőnek számítottam, amikor ő már nyugdíjba ment. De arra emlékszem, mennyire felnéztem rá, amiért egy ideig országos lapnál is dolgozott. Az egy vidéki újságírónál fantasztikusan nagy dolog.
Páll Gézára én mindig úgy fogok emlékezni, mint egy stramm, kifogástalan úriemberre, aki sosem engedte meg magának, hogy lezserül öltözködjön, vagy elhagyja magát. Sosem láttam zakó, nyakkendő nélkül. És amilyen kifogástalan volt a külseje, olyan rend volt a gondolataiban is.
Hiányozni fog.

Még mindig a nőkről

2007 nov 28

Azt felejtettem el tegnap, hogy egyébként most úgy tűnik, mintha ebben az országban már (megint) csak ez az egy megoldásra váró feladat lenne. Be kell nyomni arányilag elég nőt a parlamentbe, és mehetünk haza.
Kit érdekel, hogy a nyugdíjasok miből fizetik a fűtésdíjat, milyen hatással lesz a tömegközlekedés viteldíjaira, a kenyér árára a 300 forint fölötti benzinár?
Megint az jut eszembe, hogy Ausztráliában a benzin ára 1 dollár körül mozog – az olyan 140 forint. Ugyanennyi egy óra parkolás Perth-ben a parkolóházakban, és Cat feliratú buszok járnak a belvárosban, amelyeken ingyen lehet utazni. Állítólag a világ legjobban szervezett tömegközlekedése a perth-i. Hoztam haza emlékbe néhány buszjegyet, ezek között családi jegy is van, ezzel szünidőben és hétvégén két felnőtt és akár hat gyerek egész nap utazhat a városban HÉV-vel, busszal, hajóval – átszámítva kevesebb, mint ezer forintért. És van utas, és tiszta a busz, a vonat, meg minden: a strand, az öltöző, a nyilvános WC-k.
Én ezt már annyi helyen elmondtam, és annyiszor nem hitték el, hogy már nem is érdekel. Csak mondom magamban a magamét.
Attól meg végképpen készen vagyok, amikor valaki nagy bölcsen azt mondja: hja, de azok gazdagok.
Halkan kérdem:
Nem szánna rá egy kis időt valaki, hogy kiderítse, vajon miért?

Női kvóta? Piha!

2007 nov 27

Nem szavazta meg a parlament a női kvótát. Na, bumm. Én nem látom nagy tragédiának. Az a nő, aki eddig is szeretett volna részt venni az országos vagy a helyi politikában, szerintem, ha volt elég esze, eddig is megtehette. Sőt, még olyat is látok, akinek nincs elég esze - persze, a férfiak között is.
De már maradjon köztünk: arra, ami most a magyar parlamentben zajlik, vágyik-e igazán egy normális nő? Na meg hogy csak azért üljön ott valaki, mert a rend szerint még X nőnek lennie kell a nagy házban, hát azt már kikérném magamnak. Lehet persze vitatkozni velem. De ki nem állhatom a harcias amazonokat, és nem vagyok férfigyűlölő sem – ezt most itt leszögezem.
- A férfiak féltik a széküket – így kommentálta a döntést az egyik képviselőnő, ha jól emlékszem, a javaslat egyik előkészítője. Na, ezen meg ki lepődik meg? Már elnézést kérek, de alapból minden férfi úgy érzi, mindőjük – már az összes hímek - közül is Ő a teremtés koronája. Nem lehet másként. Mert így nevelte az anyukája (itt a hiba, keresd a nőt!): a legszebbnek, a legjobbnak, a legokosabbnak. Anyuci szépséges kisfiának… Hát, valahogy innen eredeztethető, hogy ezért nem lehet még véletlenül sem hasonló beosztásban magasabb (mit magasabb! Még azonos sem!) egy nő fizetése, mint egy férfié. Meg különben is. A férfi dolga a család fenntartása. Ez csak úgy oldható meg, ha magasabb a fizetése, mint a nőé. Ergo: a nőének kevesebbnek kell lennie. Pofonegyszerű.
Egy nő huszonéves korában még „szülőképes”, azért nem engedik előre haladni a ranglétrán. Aztán ha megszületnek a gyerekei, akkor meg amiatt nem jöhet szóba fizetésemelésnél, előléptetésnél. Később meg már öreg, az a baj. (Ja, tényleg, Egy nő 35 fölött már öreg, bezzeg a férfi negyven felett már lehet olyan anyagi helyzetben, amiért halálosan beleszerethet egy plázacica.) Hát, akkor miről beszélünk?
Szerintem nem baj, ha vannak női és férfi szerepek és szakmák. Valószínűleg ezért is vagyunk különbözőképpen összerakva. Én például sosem lennék katona, bányász, határőr, kamionsofőr vagy lakatos. De elfogadom, ha egy nő férfiasnak, vagy egy férfi nőiesnek számító szakmát választ. Ám az kéne még, hogy valakinek eszébe jusson: a képzésnél is fel kellene állítani egy kvótát, és akkor ennek köszönhetően ugyanannyi varró- vagy óvóbácsi lenne, továbbá kozmetikus és takarító úr, mint ahány nehézgépkezelő- vagy targoncásnő, kőműves- és ács asszony.
Szép is lenne! A következő körben még tovább lehetne finomítani a kvótát. Például egy-egy szakmán belül érdemes lenne odafigyelni a szemek, a bőr, a haj színére, a súlyra, a korra, a pocak méretére, vallási hovatartozásra, hogy mindenféléből legyen egy kicsi.
Én viszont egyre vágyom: legyen végre értékmérője az elismerésnek a tehetség, a szakmai hozzáértés. És semmi más. Ne az számítson, ki volt az apuka, az anyuka, ki a keresztmama, milyen az illető vagy családjának anyagi helyzete vagy mekkora a hátszele. És innentől kezdve már érdektelen, hogy férfiról vagy nőről beszélünk.

Miért nem szeretek adományt gyűjteni?

2007 nov 26

Korábbi munkahelyemen, a megyei napilapnál hosszú évekig az én feladatom volt a karácsonyi akciók lebonyolítása. Rajzpályázat, gyerekjáték-gyűjtés, majd átadás.
A rajzpályázat azóta is a kedvencem, sokáig el is rakosgattam dobozokba a gyönyörűséges munkákat, és nem is akarom tudni, hogyha már nem lennének meg… A plüssjátékok gyűjtése sem okozott különösebb gondot, hacsak az nem, hogy a mellettem zsákokban gyűldögélő adományokat rendre el kellett szállítanom, különben nem tudtam odaülni az asztalom mellé. Emlékszem, egyszer nagyon kikértem magamnak az eljárást az egyik helyen. Gyönyörű, szinte vadonatúj baba- és gyerekszoba illattal teli játékokat szállítottam az intézménybe, abba, amelynek javára éppen a gyűjtést rendeztük. Elmondtam, miért jöttem, mire a portás kinyitott egy koszos, büdös raktárt, hogy oda tegyem be a zsákjaimat.
Oda? Én ugyan nem! Akkor visszaviszem őket – fakadtam ki, és addig toporzékoltam, míg az intézmény egyik vezetőjének az irodáját ki nem nyitották, és meg nem ígérték, hogy jó, akkor itt fogják tárolni a játékokat, míg a gyerekek között szét nem osztják.Elismerem, lehet, a portás sem tudta, miről van szó, az én bajom viszont az volt, hogy gyors és élénk fantáziámmal elképzeltem, ha én oda berakom ezeket az adományokat, majd ott tárolják őket két hétig, vajon mit fog gondolni az a gyerek a karácsonyfa alatt, amikor valamelyik játékot megkapja, és megérzi rajta a dohos, áporodott szagot.
Nem. Úgy gondolom, ha már újat nem kaphat, legalább a gyerekszoba, vagy az ajándékozó gyerek anyukája parfümjének illatát érezze rajta.Az ünnepség a gyermekek átmeneti otthonában volt. Vettem egy tortát. Emlékszem, egy fiatalember játék helyett borítékot hozott, benne kétezer forinttal, ez volt az ő adománya. Kipótoltam, így egész nagy torta lett belőle.
Habár tudtam, az átmeneti otthon azt jelenti: ez átmenet a régi (szülői) és az új (állami) otthon között, ott döbbentem rá a lényegre.Az a tíznél alig több, szépen felöltöztetett, megfésült kislány és kisfiú most (akkor) a lehető legbizonytalanabb helyzetben érzi magát. Néhány napja még otthon volt, ahol vagy kapott, vagy nem anyai, apai szeretetet. De inkább nem, különben miért is menekítették volna otthonról ide. Azonban itt sem maradnak sokáig, mert majd valaki – minden körülményt gondosan mérlegelve - hamarosan eldönti, melyik lakóotthonban fogják ezek a csöppségek életük következő éveit – nagyjából a nagykorúvá válásukig – eltölteni.
Az ünnepség kedves volt. Mindenkit köszöntöttek, engem, aki az ajándékokat gyűjtötte, hozta és vitte – mert ez volt a feladatom -, külön.
Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Hallgattam Szinyei Andi és Bódis Gabi énekét, és figyeltem a helyükön fegyelmezetten ülő gyerekek arcát. Elképzeltem, hogyha most nem itt és nem azért lennének, amiért ide kerültek, hagynák az egészet a fenébe, és rohannának a fához az ajándékaikért. Türelmetlenül szaggatnák fel a csomagolópapírt, és boldogan ölelnék magukhoz az áhított macit, babát, focilabdát.
Ehelyett ültek ott, fegyelmezetten, és várták, amíg név szerint szólítják őket, hogy megkapják az ajándékot. Majd szépen megköszönték, és visszaültek a helyükre.
És nekem akkorra már potyogott a könnyem.
Hát ezért nem szeretek én adományt gyűjteni.

Londoni

2007 nov 25

Inkább elkészítek száz húsételt, mint egy bonyolult süteményt. Mindig attól félek, hogy a tészta alja megég, a krém pedig odakozmál. De nem szokott, csak már eleve negatívan állok az egészhez. Éppen ezért nem is tudom, hogy jutott eszembe, hogy én a hétvégén sütni fogok. Szombaton, ahogy hazaértünk a piacról, megkérdeztem az anyukámtól, hogy csinálta nagyi a linzertésztát.
Gyerekkoromból emlékszem, Nagyi egy pepitafedelű füzetbe írta a recepteket. Még fiatal háziasszony volt, amikor elkezdte. Aztán írt egyet a Maminak is. Annak a fedele már elveszett, de a belső első oldala megvan. Receptek – ez áll középen a nagyi szép, dőltbetűs kézírásával. A jobb alsó sarokban pedig az ajánlás: Katikám, ez mind kipróbált, jó recept. 1962. Szeretettel: anya
Rögtön a második oldalon az első a Londoni. Ez volt a családi kedvenc. Nem telhetett el ünnep nélküle, néha még cukkoltuk is miatta a Nagyit, aki azonban rendületlenül sütötte a linzertészta alapú, baracklekvárral megkent, tetején diós-cukros tojáshabot viselő finomságot. Sose égette oda.Aztán a diós perec, amire „hajazott” a non plus ultra, s továbbfejlesztett változata, a zongorabillentyű. És persze a mákos és diós beigli, amit mi természetesen bájglinak ejtettünk, és sosem bejglinek. Na de abban a bájgliban volt is mák, nem úgy, mint ezekben a bolti bejglikben! Lapozgattam a füzetben, és eszembe jutott első közös kísérletünk a húgaimmal. Mézes puszedlit akartunk sütni, azt is ebből a füzetből. Beleraktunk mindent a recept szerint, csak a szódabikarbónát hagytuk ki, mert tudtuk a Nagyitól, hogy azt akkor kell használni, ha valakinek emésztési problémái vannak. Na, ezért is nem értettük, mit keres az orvosság egy receptben, így kihagytuk. Megsütöttük a világ leglaposabb és legkeményebb mézescsókját.
Nézegettem a füzetet, és azon vettem észre magam, hogy már a tizedik receptet írom a táskámban talált blokkba. Aztán elkezdtem összehasonlítgatni az írást. Balról Nagyi egyenletes, szépen formált, mindenki számára olvasható betűi egy olyan füzetben, melynek lapjai több mint negyven év alatt sem estek szét, pedig a Mami gyakran forgatta. Jobbra az én bevásárló cédulás tömbömön az én kaparásom, amit két nap múlva már nekem is nehéz lesz elolvasni.
Hát még megsütni!

Szerepelni jó

2007 nov 23

Néha úgy érzem, a politikusok – tisztelet a kivételnek -, azt gondolják, a világ velük kezdődik, és velük ér véget, tehát az a nap, amikor ők nem nyilvánultak meg, nem is volt. Átaludtuk. Átaludtuk inkább, hogy ne legyünk nélkülük.
Pedig a politikán túl is van élet – méghozzá elég színes.Például itt van az a toronyház az Ungvár sétányon, amelyikben szerda este egy hónapon belül már negyedszer csaptak fel a lángok. De előtte egyszer már márciusban is volt itt tűz. Valószínűleg gyújtogatásról van szó, a vizsgálat legalábbis erre is kiterjed. A lakók félnek, 160 család hetek óta nem alszik, felnőttek és gyerekek ruhástul fekszenek le este, mert ha menekülni kell, minden perc számít. Nagyon kemény erőfeszítésébe kerülhet a gyerekeknek, hogy a másnapi órákon megállják a helyüket, a felnőtteknek pedig, hogy végezzék a feladatukat.
Egyébként ezek a családok pont a felújított, augusztus végén átadott tér mellett laknak. Érdekes módon, amikor elkezdődött a jósavárosi rehabilitáció első ütemének beruházása, hemzsegtek itt azok, akiknek véleménye volt arról, szabad-e kivágni még fákat, kell-e megvalósítani a tervet.
Akkor látványos volt a szereplés. Most nem lenne az, hiszen a szakemberek, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, egyelőre sötétben tapogatóznak.Az emberek pedig közben nagyon félnek. Féltik a testi épségüket, a vagyonukat, a ruháikat, emléktárgyaikat – a helyet, ahol élnek. Talán nekik is jólesne egy jó szó. Csak szívből jönne!

Horn Mici szerettem volna lenni

2007 nov 20

Amikor Franciaországból megérkezett Kálnai Anita levele, azon gondolkodtam, milyen érdekes, hogy korkülönbség ide vagy oda, Szabó Magda mindannyiunknak ugyanazt jelentette: általa tanultuk meg szeretni az olvasást, a betűt, a könyveket. És talán egymást.Már nem is tudom, hányszor olvastam, és hányszor láttam a tévében az Abigélt, mégis minden alkalommal végigizgulom, meg persze potyog a könnyem, amikor Zsuzsanna testvér bevallja Kőnig tanár úrnak, hogy őt szereti.Mégis mindig Horn Mici szerettem volna lenni. Arra gondoltam, egyszer majd olyan idős és gazdag leszek, hogy már nem kell dolgoznom, és hétvégeken az árva gyerekek nálunk fognak uzsonnázni. Habos kakaót és finom süteményeket. Hogy valami jó is legyen egyszer egy héten az életükben.Meg azt is gondoltam, ha valaki kilencven évig él, már nem is fog meghalni. Annyira szeretnivaló volt néhány hete, ahogyan a születésnapján Debrecen polgármestere karján Szabó Magda bevonult abba a könyvesboltba, amelyet róla neveztek el. De jó, hogy ezt kitalálták! Milyen kár, amikor valakit már csak akkor tudunk, merünk szeretni, ünnepelni, amikor meghalt. Építünk neki drága, nagy síremléket, hordjuk rá ölszám a virágot.Szabó Magdát mindenki szerette. Azt hiszem azért, mert tudott szeretni.Mostanában újra a Für Elise-t olvasgatom. Már jól ismerem Cilit, az árvát, a féltestvért, akit a papa úgy hozott haza Pestről, hogy előtte a családot meg sem kérdezte. Ránézett az a csodálatos, hatalmas szívű ember a kislányra, akinek szüleit a szeme láttára gyilkolták meg, hóna alá csapta, és vitte haza – mint drága kincset.Azt hiszem, ilyen családban jó felnőni. Ahol a gyereket kincsnek tekintik. Meg akinek mesélnek. Például tündérlalásat.De szerettük azt a rádiójátékot is! Vajon fogjuk még valaha újra hallani?

Zöld fenyő

2007 nov 19

Már áll a mindenki karácsonyfája a Kossuth téren. December elsején nyit a forgatag, ácsolják a bódékat, aggatják a fénydíszeket.Amikor megpillantottam az idei, különösen dús fát, elszorult a szívem. Tudom, ahol állt, túl közel volt a házhoz, és félő volt, hogy megsérül az alap, repednek a falak, ezért ki kellett vágni. A fa nyilván nem magától került oda. De nem is ez a gond, jártam már így én is, és fognak még járni sokan, kezdő kertészkedők, akik azt gondolják, a zsebkendőnyi telkül attól megnő, ha telezsúfolják növényekkel.Nekem idén is az jutott eszembe: mennyivel egyszerűbb lett volna 16 éve odaütetni egy fenyőt, ahol egyébként minden évben áll. Mostanra már bizonyára olyan magasra nőtt volna, mint amilyen magas most – a halott fenyő. Talán még útban sem lenne…

Hurrá! Nem építkezünk

2007 nov 18

Azon gondolkodtam, miért jut eszembe újabban mindig egy-egy epizód az építkezésünkről. Vagy azért, mert a 12 év alatt annyira megszoktam, hogy már hiányzik, vagy azért, mert általában november második felében vonultak el tőlünk végre a kivitelezők.Ez volt az az időszak, amikor az ember már komolyan elgondolkodott azon: kell-e még cementet is keverni a vakolatba, vagy bízzuk az egészet a természetre – legfeljebb tavasszal kezdjük elölről. Mindazonáltal volt idő, amikor nem ártott megszámolni az üres és a teli cementes zsákokat reggel és este is. Ha a kettő összege nem stimmelt – az sosem több volt.De hát így van ez már, ha az ember nem képes kalákában felépíteni a házát és szakembereket hív.A kedvencem az az ács volt, aki komoly tériszonnyal küzdött reggelente. Nem is értettem, miért ezt a szakmát választotta szegény. Ült a tetőn (3 méter magasan), és látszott rajta, nagy baj lenne, ha most még fel is kellene állnia.Napokkal később derült ki: nincs neki tériszonya, csak másnapos, ez minden bajok forrása.Mint a zerge – úgy szökellt most már két emelet magasban egyik lécről a másikra utóda, aki viszont számolni nem tudott. Egyszer lekiáltott a tetőtérből nagy boldogan: csókolom! Nagyobb lesz a WC!Oly optimista volt, mintha tréningen vett volna részt, s mint aki nekem is ezt a pozitív életérzést akarná átadni. Át is ragadt volna rám a hangjából a hevület, ha nem tudom: a tetőtér alapterülete nem változott. Ha tehát a WC nagyobb lett, az csak valami más rovására történhetett. Így is volt: a mester lazán kiiktatta volna az életünkből a gardróbot.Na, most jól kibeszélek mindenkit a háta mögött, de mindenképp meg kell emlékeznem az egyik festőnkről is. Korrekt volt, egy hétre vállalt egy szobát. Az első munkanapja abból állt, hogy eljött és beáztatta a tapétaragasztót. Így már mindent értettem. Öt nap alatt eljutott odáig, hogy a környék összes pletykáját begyűjtötte (a kocsmából), nálunk pedig éppen végzett a gletteléssel. Végül a férjem festette ki a szobát – hogy úgy mondjam, hirtelen felindulásból – szombaton, így volt időm kitakarítani vasárnap.

Olvasd el az apró betűst is!

2007 nov 16

KST. Így hívták azt a módszert, amikor egy adott közösség tagjai havonta befizettek egy fix összeget a közös számlára, és aztán sorsolással döntötték el, adott hónapban ki kapja meg azt a pénzt, amit egyébként majd a lejáratig fejenként fizetnek. Volt, akit már az első, és volt, akit az utolsó hónapban, vagyis a játék végén sorsoltak ki. Végül tehát mindenki a pénzéhez jutott, a kockázat és az izgalom csak annyi volt, hogy az elején, vagy csak a legvégén.
Ahogy elnézem, pont ezt a módszert követte az a cég, amelyik azt ígérte leendő ügyfeleinek: ha nem kapnak hitelt, nekik van más megoldásuk. A fenti szisztéma, némi továbbfejlesztéssel.
Tegnap a tévében szinte büszkén sorolták a hoppon maradt, felbőszült ügyfelek: ők ugyan el nem olvasták az apró betűs részt, meg különben is, azt hitték, azonnal hitelhez jutnak. Meg sem fordult a fejükben, hogy ezért esetleg 15 évnek kell eltelnie. Hiába jelentették fel a céget, nyomozás nem indul, mert nem történt csalás. Csak mindenkinek el kellett volna olvasnia, amit aláír.
Meg nem akarnék bántani senkit sem, de attól tartok, ismételten győzedelmeskedett az emberi mohóság és tudatlanság. Ugyan honnan is gondolták a kérelmezők, hogy majd – ha a hitelintézetek zsigerből elutasítják kérelmüket, pedig már ők is vadásszák az ügyfelet – egy cég, amelyik a plakátok alapján ráadásul nem is hitelt ígért, majd jól megsegíti őket. Önzetlenül. Ma. A mai világban. Ugyan már! Ráadásul a legsúlyosabb érv a cég ellen az volt, hogy az ügyintéző sürgette a partnereket, igyekezzenek az aláírással, mert hosszú a sor. És akkor mi van? Ki tilthatja meg, hogy elolvassam, mit írok alá?
Erre kérdezi zsigerből kisebbik húgom ötödikes kislánya és negyedikes kisfia egyszerre: Kata! De vajon miért?
Nem mondok én semmit. Mert felesleges. A kisiskolás is tudja: a lényeg mindig az apró betűs részben van. Hogy miért nem olvassuk el mégse? Mohóságból. Mert csak a jót akarjuk tudni. Aztán meg jól pofára esünk. És még büszkék is vagyunk rá.
Az eszem megáll…

A csengő

2007 nov 14

Imre bácsi azzal indított, hogy megette a Mozart-golyómat. Pedig azt hittem, úgy eldugtam a hálóban a szekrény tetejére, hogy az csak na. Imre bácsi azonban magasabb volt, és az ő dimenziójából mindent látott, ami a szekrény tetején hasalt. A Mozart-kuglit is, pedig elvileg semmi dolga nem volt a lakásban. Pláne a hálónkban.I
mre bácsi ugyanis segédmunkás volt az építkezésünkön. Izmos, szálkás, erős ember, akihez ennyi év távlatából Toldi Miklóst tudnám hasonlítani. Szolgálatkészen hurcolta a kőművesek keze alá a malterral teli vödröket, s fordulóként még arra is volt ideje, hogy kertészkedjen. Ámbár erre senki nem kérte.
Emlékszem, vasárnap volt, azon kevés vasárnapok egyike, amikor éppen senki nem dolgozott a házunkon – amelyben az építkezés alatt különben laktunk. Az uram másnap Pestre ment valamiért, de előbb szerette volna biztonságos helyen tudni a csengőzsinórt. Úgy számolt, hogy a járda közvetlen közelében a kutyáknak sem lesz útjában, ezért szépen, gondosan elásta a vezetéket – több méter hosszan. A végén már nagyon utálta, de csak sikerült.
Még büszke is volt nagyon a művére, én pedig kipipáltam a feladatot.
Munka után megyek haza, a kőművesek, természetesen még a háznál. Fogad engem nagy örömmel a járdán Imre bácsi, kezében fehér vezetéket lóbálva. A két vége, mintha a földből nőtt volna ki.- Katika nénike! – így hívott a köztünk lévő mintegy 30 év korkülönbség ellenére, habár ő volt az idősebb. – Ezt itt találtam a föld alatt…
Imre bácsi addig kertészkedett, míg rátalált a csengőzsinórra, és férjem legnagyobb bánatára ki is ásta. Az öregnek még egy dobása volt, de a végrehajtását akkor már sikerült megakadályoznunk.Miután lehullottak a levelek (ősszel ez mifelénk gyakori) a ház sarkánál álló trombitafolyondárról, úgy vélte, a növénynek annyi.
- Csókolom, én azt most kivágnám. Jó? – kérdezte, és már lendítette volna a baltát…

Van-e joguk aludni?

2007 nov 13

Alig tudtam odafigyelni a vitára az ülésteremben. A képviselők éppen a jövő évi tömegközlekedési tarifákról szavaztak, miközben a Kossuth térről zene, kiabálás hallatszott fel. Sem azt nem hallottam, mit mond lent a szónok, sem azt, mit mond fent a hozzászóló.
Annyira idegesítő volt, hogy kis híján felálltam és eljöttem. Még akkor is, ha a tüntetők rendőrségi engedéllyel vannak a téren, tavaly szeptember óta egészen év végéig szól a pecsétes papírjuk. Miközben a környéken lakók már szeretnének esténként aludni.
Nem lehetett figyelmen kívül hagyni, amit a lentiek műveltek, hiszen a teremben ülők egymás után léptek az ablakhoz, talán abban bízva, ha látják őket, abbahagyják.
De ez is olaj volt a tűzre, ha lehet, még hangosabban folytatták a „bulit” a téren a népek. Lehettek vagy harmincan. Köztük gyerekek.
Hogy mit keres egy gyerek a tüntetésen? Jó kérdés. Szívesen feltenném a szülőknek, akik ezzel a hidegben nemcsak azt kockáztatják, hogy a gyerek esetleg megfázik, hanem azt is: ha a tüntetés kezdetéig nincs kész a leckéje, annak már annyi.
De sebaj. Ha nem megfelelőek az osztályzatai, lehet majd a pedagógus ellen is elindulni.

A múlt illata

2007 nov 11

Aki most ezt a címet elolvassa, nyugodtan azt mondhatja, hogy az egész képzavar. Én pedig nem haragszom meg érte.
Aki ma ott volt a múzeumfaluban, úgyis érti, miről beszélek, aki meg nem, annak hiába mondanám.Úgy vagyunk mi a múzeumfaluval, hogy amikor oda belépünk, egyszerűen megáll az idő. Átkerülünk egy másik dimenzióba, de úgy, hogy akiket ott szeretünk, maradnak, ahol vannak. Az igazgató, a helyettese, a munkatársak. Csak mi röpködünk az időben visszafelé úgy egy-két-háromszáz évet.
Ma különösen szép nap volt. Nemcsak a napsütés miatt, bár az is kellett hozzá. A Márton napi vigasság már második éve vonz ezreket, miközben egyúttal azt is jelenti, hogy a Sóstói Múzeumfalu egy időre részben bezárja kapuit. Mert látogatni, sétálni lehet itt ezután is, de nem sütnek kenyérlángost, nem nyitják ki a házakat és a kiállításokat..Senki sem hiszi el, én minden alkalommal nagyon izgulok, hogy lesz-e elég vendég a faluban. Az újságban általában első oldalra teszem a híreit, és ha valaki felhív, annak felmondom a programot. Mert meggyőződésem: a sajtónak a közönségszervezés is feladata.
Én ezt a múzeumfalu esetében a legszigorúbban betartom. Azt szeretném, ha minél többen jönnének el ide, és éreznék a múlt illatát. Annak a békés, boldog, egymásra odefigyelős múltnak az illatát, amelyet bármikor visszaidézhetünk a jelenbe – csak akarnunk kell.

Jó hírünk tele

2007 nov 10

Szerintem, mi, magyarok egy valamihez nagyon értünk: egymást kicsinálni, ellehetetleníteni, lenullázni, eltaposni, félretolni, tönkre tenni. Mert utáljuk, ha valaki tehetséges, vagy sikeres.
A példakép nem fér össze az összeférhetetlenségünkkel.Amit most az úszóbajnok Kovács Ágival művelnek, hát, arra én nem találok szavakat. Az urammal tegnap este arról beszélgettünk: vajon kinek állhat érdekében eltakarítani őt az útból, hogy aztán (valakit) a helyébe lép(tet)ve rögtön első lehessen. Mást nem tudok elképzelni, mert különben teljességgel érthetetlen, ami a vizeletminta-vétel körül történik.Ha mindent jól értettem a híradásokból, Kovács Ágit az UNICEF nagykövetének kérte fel Roger Moore, aki a budapesti Hiltonba kilencre várta az úszót. Nem mondhatom, hogy a legalkalmasabb időpontot választották a pisiltetős emberek, amikor pont indulás előtt keresték fel Kovács Ágit a mintáért.
Nem tudom, ki, hogy van vele, de én, mielőtt egy fontos találkozóra megyek, még itthon felkeresem a mosdót. Mert sem útközben nem akarok emiatt megállni, sem ott nem akarom azzal kezdeni a bemutatkozást, hogy: jaj, bocsi, de pisilnem kell. Hol is találom a WC-t?Én legalábbis csak így tudom elképzelni az esetet. De minimum elvárnám, hogy amíg be nem bizonyítottak valamit, legalább az ártatlanság vélelmét, mint fő szabályt, tiszteletben tartanák a bürokraták. Már csak azokra az eredményekre való tekintettel, amelyeket eddig produkált, öregbítve ezzel a nemzet jó hírét. És szerzett örömet határainkon innen és túl millióknak, akik a képernyőn keresztül szurkoltak neki, és erősítette nemzeti öntudatunkat, büszkeségünket, hovatartozásunkat. Talán annyit megérdemel, hogy nem kellene most rögtön elgáncsolni. Mert az előbbiekkel szemben eddig még csak annyi a tény, a „bűn”, amiért meghurcolták, hogy Kovács Ági a „rajtaütéskor” nem tudott elegendő mennyiségű mintát adni, arra pedig nem volt ideje, hogy edzés után megigyon egy liter vizet, mert lekésett volna egy fontos, megismételhetetlen találkozót. Amit magyarul, érthetően el is mondott.
Egyébként nem is értem, miért nem kísérték el a pisiltetők arra a találkozóra az úszónőt. Legalább kérhettek volna autogramot az Angyaltól. Meg még jól meg is mondhatták volna neki, hogy mi történt. Mert van nekem egy olyan érzésem, ők csak be akartak kerülni abba a hírbe, amelyben Roger Moore neve is szerepel, és most bejárja a fél világot.
És öregbíti a jó hírünket…

Szalagavató

2007 nov 8

Megint nagy siker lesz a Szalagavató Kupa. Annyira örülök. Ma délután – amikor éppen kezdtek összecsapni a fejem fölött a hullámok, és azt mondtam, ha most valaki telefonál, lecsapom -, belépett a szerkesztőségi szobám ajtaján három kislány. Ballagó krúdysok.
Egy pillanat alatt elszállt minden mérgem. A lányok személyesen hozták be a szavazólapjaikat. Az a biztos. Mindenfélét tudni akartak: meddig szavazhatnak, van-e még szavazólap, és mennyivel győzött tavaly az első. Közben beszélgettünk a továbbtanulásról is. Egyetemi tervekről, felvételiről.
Magabiztosnak, határozottnak, céltudatosnak tűntek. Olyanoknak, akiket nem lehet elgáncsolni verseny közben.Ezzel együtt nagyon kedvesek is voltak.
Sosem fogom fel: mikor és ki rontja el ezeket az értelmes, kedves, toleráns fiatalokat.
És miért is?

Nem kérek szórólapot!

2007 nov 7

Nem vagyok egy mintaautós. Habár az iskolában azt tanultam, elindulás előtt körbe kell járni a kocsit, és ellenőrizni minden lámpája ég-e, utálom indulás előtt körbejárni a kocsit, mert azonnal feltűnnének a parkolás közben, tudtomon és jelenlétemen kívül szerzett sérülések a karosszérián – és idegesen legalább olyan veszélyes a forgalomban való részvétel, mint rossz irányba világító fényszóróval. Így tehát, ahogy kinyitom az ajtót, már zuhanok is a járműbe, indítok – és általában akkor veszem észre, hogy megint szórólapot dugtak az ablaktörlő lapátom alá.
Nem fér a fejembe: milyen alapon válhatok én más vállalkozásának reklámhordozójává attól, hogy kocsim szélvédőjén annak szórólapja virít. Méghozzá napokig, mert nekem a papírok mindig csak akkor tűnnek fel, amikor már beszálltam a kocsiba. A tegnapi például holnap reggel biztos ismét feltűnik. De emiatt újra már megint nem szállok ki.Mostanában azon gondolkodom: kiteszek egy cédulát: „ha szórólapot teszel rám, kérem a jutalékom”. Teszem ezt azért is, mert tavaly télen a szórólapozás leple alatt valaki volt szíves egyúttal az ablaktörlő lapátomat is lecserélni. Nem kérdés: nyilván ócskára.
Na, ezért mondom, hogy egyetlen szórólap nem sok – annyit sem akarok látni az autómon.Különben számolok!

Ki kivel utazik?

2007 nov 6

Előrebocsátom: nem tisztem megvédeni az egészségügyi minisztert, nem is szorul rá. Mégis képtelen vagyok szó nélkül hagyni, amiért most az ellenzék támadja: nevezetesen, hogy afganisztáni útjára a férjét vitte magával. Hét mégis kit vitt volna? A szeretőjét? Hiszen fiatal házas. Hová legyen máris szeretője?!Na, hát ettől azért jobb ötlet is eszébe juthatott volna politikusainknak, ha már mindenképpen támadni akarnak. Ez ugyanis alsó bugyuta kategóriás ötlet. Gondolkodtam, általában kit is vihet (szokott vinni) kiküldetésre magával az ember.
Maradjunk például a szeretőnél (nevezzük szalonképesen titkárnak/titkárnőnek). Ez egy gyakori megoldás, az átkosban például szinte természetes volt. De, mint tudjuk, ugyebár, a miniszternek van férje – habár ez nem mindenki számára egyértelműen kizáró ok. Pedig de spiccre jöhetett volna az ellenzéknek! Arra azért már le lehet csapni! Vihette volna az anyukáját. Zseniális: a minisztert még mindig az anyukája kísérgeti. Ez se rossz!
Afganisztánban ugyan még nem jártam, mostanában nem is készülök oda, de meggyőződéssel feltételezem: nem kéjutazásra volt hivatalos a miniszter asszony. Egy olyan országba utazott, ahol lőnek, vagy lőhetnek. És nem olyan nagy szégyen az, ha az ember – bár nem vallja be – kicsit szorong egy ilyen utazás előtt.Sokféle munkát végezhet az ember, lehet különböző pozíciókban, de azért alapvetően ember. Férfi, vagy nő, akinek vannak érzései.
Ha engem küldtek volna ilyen helyre, én is a férjemet kérem meg, utazzon velem. Biztos vagyok benne, ha már lebeszélni nem tudott, ő sem engedett volna el egyedül nyugodt szívvel. Vészhelyzetben pedig valószínűleg jó nagy szükségem lett volna a bátorítására, vigasztalására.
Ugye nem baj, hogy vagyunk még egy páran – kihalóban - akik számára ez egészen normális?
Mert ha már ez is baj – akkor tényleg nagy a baj.

Mellbedobás

2007 nov 5

Annyira izgulok! Holnap lesz Anikó mellnagyobbító műtétje. Lehet, aludni sem fogok. Csak az nyugtat meg, hogy sokan elkísérik, még egy kamera is lesz, hogy ne féljen. Állítólag értünk, nőkért fekszik bátran a kés alá – ámbár nem először. Mert most még az előzőktől is nagyobb didiket szeretne.
Azzal együtt, hogy igazán nagyon köszönöm, amit értünk, nőkért tesz, és máris érzem a felemelő hatását – ezt az áldozatot azért nem fogadhatom el.
Mert úgy igazából – ezzel a tyúkeszemmel – fel nem tudom fogni, hogy mi, negyvenes, szorgos, dolgozó, bombázónak éppenséggel már nem mondható nők, akiknek egy vacak fittnesz szalonra sem futja se idejéből, se pénzéből, mégis mi hasznát vehetnénk az ő tíz számmal nagyobb szilokoncicijének?

Az én kis kertem

2007 nov 4

Most néztem bele a blogomba, és megállapítottam, hogy nagyon lusta vagyok. Napok óta egy sort sem írtam. Ki is ment a fejemből. De úgy látom, senkinek nem hiányzott, mert nincs reklamáció. Annyira gyönyörű idő volt a hétvégén – leszámítva a mai esőt -, hogy nem akaródzott bejönni az udvarról. Udvart mondok, nem kertet, mert két kutya mellett az embernek nem lehet kertje.
Pontosítok: két olyan kutya mellett, amilyen nekünk van, az embernek sosem lesz kertje. De ez azért nem baj, mert bolond, aki háromszáz négyzetméteren termelni akar – én meg még nem is értek hozzá. A locsolási technikámmal lehet valami baj. Mert a kaktuszok például elég jól tűrik a gondoskodás hiányát.
De nem mondok igazat, mert a 13 éves jukkánk kinőtte a szobát. Majdnem három méter magas lett, ráadásul tetőtől talpig megőrizte szinte az összes levelét. Azért ez – valljuk be – elég ritka. Még úgy is, hogy a kisebbik kutyánk szentül meg volt győződve arról, hogy azért áll akkora dézsában a jukka, hogy neki esőben, vagy télen, a hidegben se kelljen kimennie, ha ásni szottyan kedve. (Már, ha megunta az olvasást – mint tudjuk.)
Sokáig gondolkodtam, hogy egy új, tágas szobát kellene építeni neki, és akkor körbe lehetne gyönyörködni. De olyan gazdagok azért nem vagyunk. Sőt, semmilyen gazdagok nem vagyunk, így elajándékoztuk a jukkát. Remélem, jól van, majd meglátogatom.
Most a leanderekkel és a muskátlikkal kísérletezem. Megmondtam nekik, mínusz öt fokig (ezt írja a szakirodalom) bírniuk kell a hideget. Addig kint maradnak.
És én állom a szavam.

A tragédia elmaradt (?)

2007 okt 31

Ismeretlen tettesek egy, a síneket összetartó vasbeton talpfát helyeztek a sínekre a Békés megyei Magyarbánhegyes és Medgyesegyháza között, az arra haladó vonat nem siklott ki, de negyed hat óta a helyszínen vesztegel. Az utasokat a tervek szerint vonatpótló buszok szállítják majd tovább – adta közzé alig egy órával ezelőtt az egyik hírportál.
Nem találok szavakat! Gondolom, akik ezt az aljas, ordenáré, elmebeteg baromságot kitalálták, valahonnan a közelből lesték, vajon hogyan próbálja elkerülni – ha sikerül - a tragédiát a mozdonyvezető, aki mögött minden bizonnyal nem két ember ül a szerelvényen abban a hitben, hogy rövidesen épségben hazaérkezik.
Ilyenkor azon gondolkodom, az effajta embert nem is anya szülte. Vagy ha igen, akkor nagyon büszke lehet magára! Állathoz azért nem hasonlítom az ilyen embereket, mert állat nem tesz ilyet. Az állat akkor öl, ha éhes, de kedvtelésből soha. Az már inkább emberi tulajdonság.
Ez az akció most nem sikerült. Elmaradt a vér látványa, a sikoltások, a fájdalom hangjai, a tragédia… És nyilván elmaradt az élvezet is, amire már annyira készültek. De tőlük kitelik: holnaptól újabb akción törik a fejüket, másutt, máskor.
Mert ők a mi kis hazai terroristáink…

Halál az utakon

2007 okt 30

Két olyan tragédia után, ami tegnap történt, biztos voltam benne: ma sokkal óvatosabbak leszünk az utakon. Érdekes módon egyszer sem dudáltak rám türelmetlenül, hogy még csusszanjak át a „sötét sárgán”, és türelmesen várakozott mögöttem az autós akkor is, amikor a szürkületben úgy ítéltem meg, kockázatos kikanyarodnom egy kocsisor elé.
Hárman Ausztriában, hárman itthon vesztették életüket tegnap olyan balesetben, amely nagyobb körültekintéssel, több figyelemmel vélhetően elkerülhető lett volna. A tévén keresztül is megérinti az embert a halál szele – úgy érzi, ez akár vele is megtörténhetett volna, hiszen honfitársai haltak meg az utakon.
Néhány napig még óvatosak vagyunk, aztán kezdődik minden elölről: elfogy a türelmünk, anyázunk, dudálunk, öklöt rázunk - és szabálytalankodunk.
Mert megszoktuk. Aztán a következő tragédiánál megint megállunk egy pillanatra. És ez így megy tovább egészen addig, míg…

Otthonra lelt - az interneten

2007 okt 28

Engem is zavar, ha a kereszteződésnél hajléktalan kéreget. Engem is zavar az ápolatlanságuk, a piaszaguk, és az, amikor a belvárosi padokat alvásra használják. És engem is zavarna, ha este, hazatérve a lépcsőházban egy idegenbe botlanék.
De ők is emberek. És ezért tisztelem mindazokat, akik segítenek nekik abban, hogy emberi méltóságukat – már ami maradt belőle - megőrizhessék, vagy visszanyerjék.A Rákóczi utcai hajléktalanellátó pénteki átadásán a sok elegáns vendég között néhány leendő lakóval is találkoztam. Valaki segített nekik szépen felöltözni, alkalomhoz illően megtisztálkodni.
Egyikükkel pont a számítógépes szobában futottam össze. Az idős (meghatározhatatlan korú, hiszen a hajléktalanok mindig sokkal idősebbnek látszanak) férfi éppen egy gépet bűvölt a tekintetével. Úgy tűnt, legszívesebben leülne elé.
Furcsán néztem, mert furcsa volt a helyzet is. Azt gondoltam: majd pont a számítógép fogja izgatni az öreget…
De igen! Az idős férfi, büszkén mesélte, hogy az egyik szocmunkás megtanította internetezni, van e-mail címe, és sok barátja, akikkel leveleznek, chat-elnek. Mindenféléről írnak egymásnak.
Rádöbbentem: ez az ember az interneten keresztül kapja vissza azt a világot, amelyik kicsúszott a talpa alól, s amelyik nem akarja visszafogadni.
A számítógép az, amelyik visszavezette az életbe. Neki köszönheti, hogy vannak barátai, akik várják a leveleit, és válaszolnak neki, kíváncsiak a véleményére. Ebben a virtuális világban újra ember lehet, lehetnek álmai, vágyai, tervei - és még azt sem kell elárulnia, ha nem akarja, hogy otthontalan.

Kényük-kedvük szerint

2007 okt 26

Hobbi-randalírozók – így nevezte valaki azokat, akik ma reggel bevonultak az Erzsébet-híd közepére, hogy a taxissztrájk évfordulóján blokád alá vegyék. Egész délelőttre megbénították a főváros forgalmát, pedig szerintem azt sem tudták, miről szólt hajdan a taxis blokád. Hja, persze, némelyikük akkoriban még a járókában próbálgatta az első lépéseket.
Mint mindig, most is szorongással figyeltem a tévében az élő közvetítést a hídzárról. És persze háborogtam, bár engem közvetlenül nem érintett annak a néhány tucat - nem is tudom, hogy nevezzem őket – randalírozónak az „erődemonstrációja”. De áldásos tevékenységük nyomán közel kétmillió ember egy része elkésett a munkából, lekésett az üzleti tárgyalásról, nem tudta megvenni a tankönyvét, nem tudott bevásárolni, lekéste a vonatát, vagy a randiját, kénytelen volt átszervezni az előző este (még szabadon) megtervezett programját…
Hát itt és most: a nevükben is kikérem magamnak. Ki az, aki úgy gondolja, joga van bárkit is a mozgásában korlátozni? Ez lenne a szabadság? Vagy mi ez? Néhány tucat – többnyire arcát sem vállaló - figura eldönti, hogy mikor, merre lehet menni, és meddig, mennyi ideig tart az út? Milyen jogon? Kinek a felhatalmazásából?
Tudják mit? Az sem érdekel. A közlekedéshez, szabad helyváltoztatáshoz való jogomat senki nem tiporhatja sárba.

Gyász

2007 okt 25


1 megjegyzés

1. Jacobi Zsuzsa Írta:
10 november 2007 dátum: 15:43

Ez a legszomorúbb. Muszáj sírni.


A fekete-fehér foltos cica úgy jött felém a téren, mintha felismert volna. Ahogy közeledett, még gyorsított is, én pedig kedvesen szólongattam, hiszen annyira szokatlan, hogy egy vadidegen macska csak úgy odajön az emberhez. Már azon törtem a fejemet, van-e valami a táskámban, amivel megkínálhatom…
A szürkületben nem láthattam, csak amikor közelebb értem: felém, de nem hozzám szaladt a cica. A cica, aki addig hasztalan kereshette kölykét, de végre megpillantotta. Ott volt a kicsi, előttem pár méterre. Felém eső, csöpp kis testét teljesen szétroncsolta a rajta áthajtó kocsi kereke. Csak a fejecskéje volt felismerhető, azt látta meg az anyja, azért szaladt olyan boldogan felé(m).
Aztán, ahogy odaért, csak állt, hosszan, lehorgasztott fejjel – kölyke teteme felett…

Da Vinci

2007 okt 24


1 megjegyzés

1. free Írta:
6 december 2007 dátum: 22:01

hi…

Agree…



Telitalálat a da Vinci kiállítás Debrecenben. Még a nyitás utáni napokban láttam, és azóta figyelem, ami körülötte történik. A környezet, a helyszín, ahogyan egyenesen az utcáról be lehet oda sétálni – fantasztikus. Észre sem veszem, már bent is vagyok (na jó, közben jegyet kell váltani, de az is olyan egyszerű).
Gondolkodtam, nálunk hol lehetne egy ilyen kiállítást megrendezni. Nagyon könnyen megválaszoltam a kérdést: sehol. Pedig nincs is nagy helyigénye.
Annak idején többször jártam a debreceni Kölcsey művelődési központban, és még sajnáltam is, amikor a viszonylag fiatal épület halálos ítéletét kimondták. Most viszont azt mondom: igaza volt annak, aki a döntést előkészítette, majd meghozta. A MODEM, amely a helyén áll – minden szempontból alkalmas arra, amire létrejött. Igényes, színvonalas és elegáns kiállítások, közművelődési programok szervezésére, amelyeket egyaránt látogathat egészséges, kerekes székes, vagy nehezen bicegő nyugdíjas. Ilyet látunk „nyugaton”.
Anélkül, hogy bárkit is meg akarnék bántani: nálunk a tervezéskor valahogy nem számolnak a látogatóval. Az egész városban talán a Pál Gyula terem az egyetlen, amelybe gyakorlatilag az utcáról, lépcsőzés nélkül be lehet lépni. De minden más helyre hosszú lépcsősor vezet és több emelet. Mire az ember felér, már el is ment a kedve az egész műélvezettől.
Az e-mail-ekből, amelyeket a MODEM-ből szinte naponta kapok, az derül ki: a da Vinci bemutatónak otthont adó intézményben arra is figyelnek, hogy folyamatosan ébren tartsák az érdeklődést a kiállítás iránt. Ami ráadásul nem is nagy – csak nagyon meg van csinálva. Tematikusan építik rá a programokat, játszóházakat, előadásokat, da Vinci-korabeli ötletekkel fűszerezve – az embernek még innen is volna kedve átruccanni hétről hétre…
Ötlet, méghozzá teljesen eredeti - ennyi kell ahhoz, hogy a kultúra turizmust gerjesszen. Mert Debrecenbe mostanában elég sokan elutaznak. És persze, egy rendezett belváros sem árt hozzá. A mi belvárosunk most épül. Húsvétra talán kész. Aztán jöhetnek (?) az ötletek…

Ünnep

2007 okt 23

Nekem az ünnep azt (is) jelenti, hogy felveszem a legszebb ruhámat, készítem a lelkemet az alkalomra, és megpróbálok illendő módon viselkedni. És vagyunk ezzel még így egy páran.
Hogy mostanában olyanok is léteznek, akik azt képzelik, vannak abban a helyzetben, hogy ők döntik el, ebben az országban ki ünnepelhet kivel, melyik ünnep kié és kié nem, az eléggé elkeserít. Az pláne, hogy még azt is eldöntik, hogyan. Mert nekem a legkevésbé sem tűnik ünneplésnek, amikor az utcán törnek-zúznak.Korábban volt olyan szomszédunk (is), aki elég gyakran tört-zúzott. Leginkább azért, mert estére úgy berúgott, hogy már azt sem tudta, hol van, mit csinál. A családja leginkább azért nem jutott ötről a hatra, mert egyrészt apuka elitta és elbagózta a keresete nagyját, másrészt, mert abból, ami maradt, az asszony alig vett meg valamit, apjuk már zúzta is össze. Persze, lehetett ezért szidni a szociális hálót, meg még sok mindenkit. De főleg a papát.
Nem lennék most azoknak a helyében, akiknek kocsijában kárt tettek a tegnap esti fővárosi randalírozók. Azt viszont remélem: a káruk megtérül. Az elkövetői kör – ha szabad így fogalmazni – ugyanis elég rendesen behatárolható. Ha pedig nincs elég pénzük, amiből az okozott kárt kifizethetnék? Ahogy elnézem, van két jó erős karjuk. Legfeljebb megpróbálják munkára is használni. Nem olyan nehéz. Sokan csinálják. Bizony!

Együtt

2007 okt 22

Nem voltak sokan. Akik viszont ott voltak, pártbéli és társadalmi hovatartozás nélkül, együtt ünnepeltek, gyújtottak fáklyát és helyezték el koszorúikat az 56-os emlékmű előtt.
Jó volt ezt látni, jó volt egymásnak odaköszöngetni, inteni, vagy éppen csak összemosolyogni valakivel.
Hiszen ez a normális.

Vasárnap nyitva?

2007 okt 21

Időről időre fellángol a vita arról, hogy nyitva tart(has)sanak-e a kereskedelmi egységek – konkrétan a multik – vasárnap is. Akik a zárva tábla mellett érvelnek, azt tanácsolják: legyünk szívesek előrelátóan bevásárolni pénteken vagy szombaton, ha meg nem sikerült, várjunk hétfőig.
Már olyan véleményt is hallottam: azért vannak a szomszédok, hogy legyen hová átszaladni sóért, ha elfogyott. Hát, erről azért gyerekkoromból van már tapasztalatom. Előfordult: a szomszéd nagyon is ésszerűnek tartotta, hogy az anyukám gondos szülőként körültekintően mindig bevásárol, ő pedig a mi spájzunkból alkalmanként, mint a depóból, elláthatja magát. Hol egy kis só, hol egy kis liszt, hol egy kis cukor… Idővel egyszerűbbnek látta a gyerekét átadni, gondoskodjon róla a mamim. Mert ugye, a jó szomszédság…
Ha ma valaki körbejárta a multikat, láthatta a szépen tömött parkolókat. Mert nekünk – legalábbis én úgy érzem - a vasárnapi vásárlás valahogy a szabadságot is jelenti.  Imádjuk, hogy szabadon, és akkor megyünk a boltba, amikor akarunk. És minden van! Ezt nagyon meg lehet szeretni és szokni.
Azért nem volt olyan rég, hogy ne emlékezzünk rá: ha (kiváltképp ünnep előtt) szombaton délután fél egykor vette észre a háziasszony, hogy elfelejtett vaníliás cukrot venni a sütihez, akkor lehetett ám beállni a sor végére a Kossuth téri ABC elé – kosárért! Mert még az sem volt (elég). Aztán meg, a rendszerváltás hajnalán jártunk az Orosi útra, mint a jó kútra, amikor megnyílt az az üzlet, ahol – felárért! – vasárnap is lehetett vásárolni.
Igen, tudom, vannak országok, ahol nincsenek nyitva vasárnap az élelmiszerüzletek. Ausztriában, Ausztráliában például. És senki nem éhezik emiatt vasárnap. Viszont azt is a saját szememmel láttam Perth-ben, hogy vasárnap vendéglőben reggeliznek a családok (akik akarnak, és nem csak azok, akik megtehetik), dugig az étterem délben, tea idején és este. Sőt, a hét minden napján. De ez egy másik vágány.
Én úgy gondolom: tudomásul kell venni, vannak olyan szakmák, amelyeknél számítani kell arra, hogy a hét nem csak öt munkanapból áll. Ilyen munkát végez a tűzoltó, a rendőr, a mentős, az orvos, a taxis, az állatgondozó, a vendéglátós, a buszsofőr, a mozdonyvezető, a pilóta, a fürdők személyzete, a pincér, a szakács, a hotelportás, és még hosszan sorolhatnám – meg az újságíró is, hogy ne menjek túl messzire.
És igen, ez a rend alakult ki az utóbbi években a kereskedelemben is, mert most erre van igény. Természetesen együtt érzek mindazokkal, akik a hét utolsó napját szintén munkával töltik a családjuk helyett. De az ügyeletre, hétvégi munkára is vannak szabályok: bérpótlék, szabadnap. Ezekért kell harcolni, és ezért vannak a szakszervezetek.
Lehet, cinikusan hangzik, mégis azt mondom: pályaválasztáskor mindezeket a körülményeket érdemes körültekintően figyelembe venni, hiszen nagyon sok más szakma is van még, amelyiknél pénteken le lehet tenni a lantot. Olyan azonban nincs, hogy én boltos, orvos, újságíró szeretnék lenni, de csak hétfőtől péntek délig… 

Megint nyertünk!

2007 okt 20

Nem is értem, miért költenek az emberek annyi pénzt utazásra, nyaralásra, amikor elég egy vezetékes és/vagy mobiltelefon is.
Újabban hetente legalább kétszer hív fel bennünket valaki, hogy közölje a jó hírt: sorsoltak, és mi nyertünk egy utazást. Már csak egy előadást kellene végighallgatnunk a város 50-10 kilométeres körzetében.Nyilván az lenne az okos, ha ezeket a kecsegtető ajánlatokat mind elfogadnánk, és ha már ilyen nyerő szériában vagyunk, csak az időpontokat egyeztetnénk – az ütközések miatt. De szerintem azt biztos megértenék, mert az ember egyszerre nem lehet öt helyen. Mi pedig már nagyon sok utazást nyertünk.
Még arra is gondoltam, ha ennyi lehetőség pottyan az ölünkbe, pár évig nem is kellene dolgoznunk. Aztán meg azon törtem a fejemet, hogy mi a fene folyik itt.
Ma egy hete valaki a korunkra volt kíváncsi, meg az utazási szokásainkra. Egy perc különbséggel hívta előbb az uramat, aztán engem. Gondoltam, ha már így esett, hogy „családilag” kerültünk kapcsolatba, kicsit hosszasabban elcsacsogok a hölggyel. Hiszen bennem is feltámadt a kíváncsiság. Például nagyon szerettem volna megtudni, honnan kapta meg a telefonszámomat, meg hogy mi köze neki ahhoz, hogy mi a saját, megtakarított pénzünkből hová szoktunk utazni.
Hát, mondhatom, elég faragatlanul viselkedett az asszonyka, mert úgy lecsapta a kagylót, hogy csak na. Hogy be se mutatkozott, már fel se veszem. Hogy csak elhadart valami ismeretlen cégnevet, azon sem csodálkozom.
De így lecsapni a telefont, amikor megint nyertem! Hát kikérem magamnak!

Évforduló

2007 okt 19

Ma van a házassági évfordulónk. A huszonkettedik. Azt mondják, ez már elég sok. Nekem néha olyan, mintha csak most esküdtünk volna, miközben folyamatosan úgy érzem, mindig is házasok voltunk. 
Házasságpárti vagyok. Szerintem nagyon jó tartozni valakihez. Olyanhoz, akiben az ember vakon megbízik, akire támaszkodhat, akinek a véleményére, segítségére bizton számíthat, mert tudja, nem veri át. A házasság számomra olyan stabil hátország, ahová mindig menekülhetek, ha baj ér. Olyan, mint a fogócskában a ház. A körém rajzolt négyszöget, amikor kimondom: ház, átlépni tilos. Mindenkinek. Aki megteszi, kiesik a játékból. Ezt én garantálom.
Ahogy – mióta megengedhetjük magunknak - minden évben, az évfordulón ma este is elmentünk vacsorázni a Tarába. A környéken itt főznek a legjobban, és itt fogadnak a legnagyobb szeretettel. Utóbbi a fontosabb, előbbi vitathatatlan. S mert ráadásul elég családias a hangulat, elég hamar kiderült: a házassági évfordulónkat ünnepeljük…
- Mi is! – hangzott a másik asztaltól -, de mi már öten vagyunk – tette hozzá a büszke apajelölt. Kiderült: az ötödik házassági évfordulóját ünneplő házaspár áprilisra hármas ikreket vár. S miután kölcsönösen felköszöntöttük egymást, azzal váltunk el: jövőre, velük, ugyanitt. Feltéve, ha a nagyszülők vállalják a három csöppséget egy röpke estére. 

Én is lemondok…

2007 okt 17

Csak kapkodom a fejemet. Országgyűlési képviselőink, államtitkáraink mostanában sorra mondanak le mentelmi jogukról, amikor közlekedési szabálysértésen érik őket. Mindezt úgy tálalja a sajtó, mintha cselekedetük legalább olyan nagylelkű tett volna, mint amikor az ember egy nagyobb összeget ajánl fel jótékony célra.
Hát, már megbocsátani tessék, de miért is kell nekem hanyatt esnem attól, hogyha a választók kegyelméből (értsd: szavazataiból) x időre mandátumhoz jutott, korábban egyébként teljesen átlagos állampolgár elfogadja, hogy rá is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint ránk, többiekre?
Ha engem gyorshajtásért elkapnak, én is lemondhatok. De nem a mentelmi jogomról! A jogosítványomról. És ez nagy különbség.
Teccik tunni?

Elásták a gyereküket

2007 okt 16
Két és fél hónapja egy ország aggódik: előkerül-e valaha is Dominik, az augusztus elején a Margitszigeten eltűnt kétéves kisfiú, akinek fényképe bejárta a magyar sajtót. Keresték búvárok, rendőrök, nyilatkozott az anya nevében ügyvédje, idővel már összeesküvés-elméletet is gyártottak, gyanakodtak maffiára, gyerekrablásra, zsarolásra, és már nem is tudom, még mi mindenre.
Ma pedig számunkra is kiderült: a cseppséget saját apjának kutyái marcangolták halálra, testének maradványait pedig még az előtt elásták szülei monorierdei házuk közelében, hogy az anya előállt azzal a történettel az ájulásról, az elesésről, meg a gyerek eltűnéséről. A mesét igazából senki sem hitte – a valóság viszont ennél is képtelenebb.
Ülök a gép előtt egy ideje, és azon gondolkodom, hogyan lehetett ezt hideg fejjel végigcsinálni. Két ember elveszti élete értelmét, egyetlen gyermekét. De nem omlik össze.
Megőrzik hidegvérüket, szépen átgondolják, mitévők legyenek. Majd talicskára teszik a szétmarcangolt kis testet, megfogják az ásót, és elhantolják.
Láttam a tévében: még egy szál virág sem volt ott, a mezőn, jelzésnek, hogy az segítsen, hogy könnyen odataláljanak, ha egyszer majd mégis hiányzik… 

Segíthetek?

2007 okt 15

Néha szívesen kikapcsolnám az összes telefonomat, bezárnék minden ajtót, hogy hagyjanak végre nyugodtan dolgozni.
Vannak napok, amikor a hívásaim, e-mailjeim nagyobbik része arról szól, hogy valakinek valamiben segítségre lenne sürgős szüksége. És persze csak én tudok segíteni. Na, nem Mariska néninek és nem Józsi bácsinak, ők megoldják, hanem olyanoknak, akik egyébként maguk is elintézhetnék a dolgukat, ha nem lennének lusták – meg rafináltak. Mert amíg leosztják a feladatokat másoknak, akik szorgosan el is végzik helyettük, ők addig is építhetik karrierjüket.
Egyre inkább úgy látom, hogy kétféle ember van: az egyik, akinek mindig segítségre van szüksége (sokszor még nem is tudja, mire, de mentők, tűzoltók, mindenki álljon készenlétben – ezt én inkább asszisztenciának hívnám), a másik pedig, akitől elvárják, hogy segítsen. A szerepek már születéskor eldőlnek.
Az az érzésem, én a második csoportba tartozom. Egy vigasztal, a barátnőm még tőlem is jobban tartozik a második csoportba. (Pont hat nappal – ennyivel idősebb - tartozik tőlem jobban a második csoportba.)
De sebaj, mert holnap reggel is azzal indulok el itthonról, hogy most majd jól nemet mondok. Mindenkinek.
Aztán csörög a telefon, és azt kérdezem magamtól:
Pont vele kezdjem?…És mit mondjak?

Ágika

2007 okt 14

Végignéztem a TV2-n Farkas Ági filmjét. Egy kislányét, aki végigvideózta élete utolsó szakaszát, küzdelmét a gyilkos kórral.
Még mindig nehéz nyelnem. Elszorult a torkom attól, ahogyan ez a pici lány még a halál árnyékában is úgy tett, mintha tudomása sem lenne arról: napjai meg vannak számlálva. A kamerája volt az, amelyből hónapokon át az erejét merítette, ez volt az a szemüveg, amelyen keresztül magát is kívülről látta. Így tudott bátran szembenézni a halállal is. 
A filmet mindenkinek levetíteném, aki nem tiszteli eléggé az életet, az egészséget, a másikat. Tanulhatnánk tőle, amikor vélt vagy valós sebeinket nyalogatjuk, vagy szaggatjuk fel újra és újra, nehogy véletlenül begyógyuljanak, pedig már rég nem fájnak.
Farkas Ági 13 évet élt, utolsó kívánsága az volt: ha majd már ő nem lesz, édesanyja szüljön egy kislányt. Ági kishúga most hároméves. Szakasztott olyan, mint a nővére volt…

Majd mi szavazunk!

2007 okt 13

Na. Alakul a helyzet. Lassan már parlamentre sem lesz szükség, csak ránk, a népre, mert majd mi megnépszavazzuk.
Mindenről döntünk. Sirályság lesz! Szerintem nem is kell parlament. Minek is az a sok képviselő, amikor minden költséget, amit rajtuk megtakarítunk, hasznos célra fordíthatunk!? Persze, majd arról is szavazunk, hogy mire. Naná! Majd bolondok leszünk ennek is egyedül vállalni a felelősségét. Nem leszünk mi hülyék, mi vagyunk a nép. Meg a népakarat. És akkor majd végre az is kiderül, ki, mit akar(at). Majd mindenki megmondja, szépen sorban. A sorrendről is szavazunk. Még azt is megszavazzuk, hogy ki mit akar. Az lesz csak a demokrácia! Meg az, amikor megszavazzuk, hogy ki mondja meg, ki mit akar. Az akart is megszavazzuk.
Egyébként teljesen demokratikus, hogy most előjött ez a népszavazás-dolog. Tök olyan, mint Svájcban! Hát hogyne már. Végre lesz kettő, ami nálunk svájci: a bicska, meg a népakarat. Jó lesz.
Arra gondoltam, mostantól itthon mi is mindenről szavazunk. Négyen vagyunk: ketten az urammal, meg a két kutya. Előbb szavazni fogunk arról, hogy ki szavazhat. Aztán arról, hogy miről. S ha eljutunk odáig, hogy szavazunk, majd dönt a többség. Ha eggyel, akkor eggyel. Sima többség lesz. Látható lesz.
És a szavazásról is szavazunk. Demokrácia lesz itt, ha a fene fenét is eszik!

Füttyöngetők

2007 okt 11

Sziszke alább található, tegnapi bejegyzésemre írt gondolatait olvasva első körben az jutott eszembe: lám, van azért előnye annak is, ha az ember (bőven) elmúlt már negyven, mert ilyenkor nemigen cincognak utána a serény építőmunkások, akiknek egyébként valószínűleg jobb lenne a dolgukkal foglalkozni, mint az utca forgalmát figyelni. 
Mélységesen közönségesnek tartom ezt a viselkedést, de az én szememben jottányit sem különböznek azok az egyetemi-főiskolai tanárok, akik hallgatóikat molesztálják, vagy azok a hölgyikék, akik tanáruk előtt hetyegve próbálnak szerény szellemi képességeikből mellbedobással – jól kijönni.
S persze vannak munkahelyi főnökök, akik úgy gondolják, a székhez egyúttal háremet is kaptak. Ilyenkor mindig arra kell gondolni: állati nagy mázli, hogy nem egy ilyen férjet/társat sikerült az embernek kifognia. Mert az viszont már gáz.
Én egyébként szkeptikus vagyok. Szerintem ki van zárva, hogy ez a helyzet egyszer is meg fog változni. Nem olyan régen a tévében láttam egy paródiát: két csinos lány elkezdett cincogni, szépfiúzni a szomszédban dolgozó építőmunkásoknak. Azt a kínos zavart! Lehet, egyszer érdemes lenne kipróbálni.

A tégla

2007 okt 10


1 megjegyzés

1. Sziszke Írta:
11 október 2007 dátum: 20:56

Kedves Katalin!
Az építkezések kapcsán nekem is eszembe jutott egy s más történet építőipari brigádokkal kapcsolatban, amit már többször is gondoltam nyilvánosan említeni, “neadjisten” illetékesek felé továbbítani. Aztán valahogy mindig arra a következtetésre jutottam, hogy egy évek óta tapasztalt, és általában egy legyintéssel elintézett problémát valószínűleg nem az én kezdeményezésem fog megszüntetni. Szóval, nem vállaltam fel a fecske szerepét, de ugye a mondás szerint nem is csináltam volna egyedül nyarat… :)
A helyi médiában már oly sokat emlegetett Korzó üzletközpont építésénél dolgozó brigádokat említeném elsősorban, hisz velük volt legutóbbi - nem túl kellemes - élményem.
Talán nem köszöntött még be annyira az őszi idő, hogy ne emlékeznénk, milyen tikkasztó, nyári melegben volt részünk nem is olyan rég. Az esetek többségében együttérzően gondolok azokra, akik ilyen helyzetben is a tűző napon dolgoznak és valóban verejtékes munkával szerzik a betevőt.
De mélységesen felháborított az épület készítésénél dolgozó embereknek az a hihetetlen primitív megnyilvánulása, amivel az arra járó nőket, lányokat illeték. Csak saccolni tudom, de több tíz méter magasságból, csoportosan felbátorodva ugyebár, pajzán és pejoratív megjegyzéseket ordítva rendkívül kellemetlen helyzetbe hoztak - többek között engem is - .
Az általam megtett alig két perces távon négy nő/lány hallgathatta végig mit és hogyan csinálnának vele, vagy mije ilyen és olyan…
Az átjáróban velem együtt, vagy szemben közlekedő emberek arcán szintén a megdöbbenést, a felháborodást észleltem, de tenni ugye ebben a helyzetben senki nem tud semmit. Csak tűri a megaláztatást, oda sem figyelve, vagy netán lángoló arccal továbbsietve…
A harmadik alkalommal végre észrevettem egy látszólag vezetőbeosztásban lévő, de legalábbis öltönybe öltöztetett úriembert, aki füle botját sem mozdítva beszélgetett tovább a másik öltönyös védősisakossal.
Fel sem tűnt nekik, hogy mi történik, vagy már annyira hozzászoktak, vagy annyira nem zavarta őket. Mire gondolhatnék? Ekkor éreztem úgy, hogy igazából nincs kivel beszélni.
Aztán az egyik alkalommal egy merész leányzó nem volt rest a középső ujját felmutatva végigvonulni az említett szakaszon. Na akkor volt csak igazi hangzavar!
Tisztelet a nagyon kevés kivételnek, a legtöbb építő brigádról elmondható ez a fajta viselkedési forma.
De kérdem én, kinek van joga engem nyilvánosan megalázni és mégis milyen alapon?

Az első téglát, amit a házunkhoz vettünk, megsimogattam. Ott járkáltam az egymás mellett, raklapokon sorakozó HB38-asból rakott tornyok között, és azt számolgattam, hogy lesz ezekből fal.
Hát, lassan. De ezt mindenki tudja, akinek életében egyszer is átlépte már a küszöbét kőműves. Nekem a kedvencem, amikor megérkezik egy akkora brigád, hogy az ember már-már attól fél, egymást fogja akadályozni a munkában az a sok ember. Eleinte még akkor sem fogtam gyanút, amikor a csapat leült reggelizni. Öröm volt nézni, ahogy körbeülik a nagy kerti asztalt, miközben még az is megfordult a fejemben: ennyien képesek lesznek fele annyi idő alatt elvégezni a munkát. Még az is eszembe jutott legelőször, hogy ez a vállalkozó egy rém rendes fickó, amiért munkaerőből átcsoportosított most ide nekünk ennyit, ni…
Az első zutty akkor jön, amikor az elköltött reggeli után a társaság nagyobbik fele jóllakottan elhagyja a munkaterületet. S mire a maradékot megszámolnám, már kezdhetem megint elölről: eeeegy…,… és hopp, mintha hátul is lenne még egy. Így összesen kettő. (Mondjuk az urammal három, de őt is mi fizetjük.) Tehát ők fogják felépíteni a házunkat. 
Másnap persze kezdődik minden elölről, új reményekkel, ugyanannyi emberrel – és lassan kiderül: az összes kuncsaft közül nekünk lehet a legtöbb székünk, ha olyan szívesen járnak ide reggelizni.
Az asztalt nem szívesen hozom szóba…  De ha már így esett…  Na, jó. Szóval: bizonyos területein az egymás mellett párhuzamosan futó csíkok következtetni engednek arra, ki, milyen méretűre vágja a katonákat a zsírpapíron. Mert nem kell tányér, csókolom… A dohányosok pedig, azt hiszem, a tetőről használták darts-táblának a Flair-t. A napernyő helye lehetett a bikaszem (ti.: az 50-es), de úgy hiszem, azt senkinek sem sikerült eltalálnia. Olyan magasból? Nem is csoda. Viszont tök jó ötlet égő cigarettacsikkel célozni, mert így hiába is fújná le a szél az asztalról, mire a játékosok az értékeléshez a tetőről leérnek – az a kis barnás szélű vájat az idők végezetéig jelezni fogja a fehér műanyagon, hol fogott talajt először a staub… De eltértünk a tárgytól.
Mert ott tartottunk, hogy maradt, aki maradt, annak pedig megmutattam: van itt pár törött tégla, maradék, jó lenne azt is „behasználni”, meg egyáltalán.
Emberünk azonban határozott mozdulattal hárított. Töröttet nem!! Majd maga elé helyezte az első raklapról az első HB38-ast, megemelte kőműves kalapácsát, és lesújtott rá…
Én akkor kaptam először a szívemhez. (Aztán még néhányszor a következő tíz év alatt…)

Mosoly(talan)ország

2007 okt 9

Ezt is megértük. Eltelt két nap, és egy sort sem írtam ide. De ha azt vesszük, hogy az eddig elmúlt 46-ból eddig mindössze egy év volt az, amikor naplót írtam – szerintem jól állunk.  
De hát van az úgy, amikor az embernek semmi kedve megszólalni. Úgy érzi, jobban jön ki, ha nincs véleménye, mintha lenne. Ha meg nincs, akkor ne is mondjon semmit. 
Most is csak annyit mondok: egész életemben hálás leszek az uramnak, hogy elcipelt Ausztráliába. Persze, hogy végighisztiztem az utat, hiszen az utazástól születésem óta szenvedek, de azóta legalább tudom, hogy van még olyan hely a világon, ahol emberek nem csak gyűlölettel és undorral képesek egymásra nézni. Gondolom, akik kivándoroltak, itt hagyták mindazt, amit Európában utáltak. És magukkal vitték a jót. Ott még tudnak őszintén, érdek nélkül mosolyogni egymásra. Mert kérdem én: ugyan kinek, mi érdeke fűződött volna ahhoz, hogy velem szembe jövet a strand felé vezető ösvényen - rám mosolyogjon. Segítettem volna cipelni a szatyrát? Ellenkező irányba?!
Néha úgy gondolom, a rendszerváltással mintha néhány honfitársunknak az alapvető illemszabályokat is sikerült volna kitörölnie az emlékezetéből – a múltjával és a korábbi önéletrajzával együtt. (Még szerencse, hogy az amnézia nem fertőz, így mindig maradnak, akik emlékeznek rájuk.) Már lassan megszokom, hogy pozícióba került férfiak időnként úgy sikoltoznak, mint a rosszlányok, és elvárják, hogy a nők is előre köszönjenek nekik.
Mondom: megszokom. De nem köszönök előre.

Repce - a koleszterin-, vagy adómentes olaj?

2007 okt 6

A repceolajra Ausztráliában kaptunk rá. Tetszett, hogy koleszterinmentes, így egészséges, és még olcsó is. Nem büdös, mint a napraforgó, és nincs utána emésztési problémánk. Hazatérve rögtön a repceolajat kerestem a boltokban, mert úgy gondoltam, ha már odakint megpróbáltunk szívbarát módon élni, érdemes lenne itthon is folytatni.
Néhány hónapig sikerült is, hasonlóan olcsón vettem itthon is a repceolajat, míg aztán kiderült: nagy a baj, mert egyre többen tankolnak a koleszterinmentes olajból a kocsiba, amitől persze a jármű egész környékének olyan a szaga, mint a pecsenyesütőnek.
Voltak bátortalan próbálkozások, hogy ez az olaj a kocsit úgysem hajtja, de hamar abbamaradtak, mert hát nem mindenki dől be mindenféle ostobaságnak… Viszont eltűntek a multik polcairól a repceolajas flakonok. Helyükön megjelent a napraforgóval kevert repceolaj, ami persze nem is koleszterinmentes – de nem is lehet a benzintankba tölteni.
Az egyébként a világon bárhol is a legolcsóbb kategóriába tartozó repceolaj – díszcsomagolásban, kétszer annyiért – azóta átkerült egy másik polcra. Oda, ahonnan csak a jobb módúak, vagy Mucuskák (lásd korábban: jól kereső közép-, vagy időskorú nős férfiak babái) vehetik le.
Innentől kezdve tessék engem mostantól mindenféle, érdekemben történő, álságos egészségügyi felvilágosító kampánnyal békén hagyni. Mert ha nálunk a repceolaj csak addig koleszterinmentes és szívbarát, míg ki nem derül róla, hogy kocsiba tankolva olcsóbb, mint a benzin, méghozzá a jövedéki adótól is mentes, akkor nekem ne tessenek itt jönni az egészséges életmód-dumával, meg kampánnyal, meg a szívünkkel, mert mostantól nem veszem be.

Rózám

2007 okt 5

Úgy köszöntem el ma reggel a kisebbik kutyámtól, hogy leraktam elé a tegnap (hátulról) elkezdett regényt, és megkértem, olvassa ezt tovább, ne kezdjen másikba, különben nagyon mérges leszek. Próbáltam roppant szigorú tekintetet erőltetni ábrázatomra, és nem elárulni, hogy egyébként nem haragszom.
Hétkilós kis szőrgombócom nézett rám nagy, kerek, fekete szemeivel, és úgy láttam, mintha értené, amit mondok. Ettől függetlenül egész nap azon törtem a fejemet, nyitott könyvszekrényeink alsó két polcának tartalmát hogyan tudjuk megvédeni ettől a kis töltött zoknitól a következő néhány hónapig, míg a rágásról le nem szokik…
Hazatérve természetesen ugyanaz a látvány fogadott, mint csütörtök este. A tegnap elkezdett könyv miszlikbe aprított oldalai szépen eligazítva virítottak a sötétkék szőnyegen, Picurunk pedig a szokásostól is elégedettebben rohant elém. Mintha az egészhez semmi köze nem lenne.   Háta mögött, zászlós farkát szeretettel csóválva, de arcán némi bűntudattal, mint a cövek, úgy állt Rózám. Szokatlan volt, hogy ötéves vizslám nem szalad elém, nem kezd ugrálni, és szájában nincs plüss játék, pedig az olyan kötelező nála, mint autósoknak a biztosítás.
Rózám csak állt, szájában a tegnap elkezdett, ma folytatott, szinte teljesen szétcincált könyv maradványaival. Ez az áldott jó lélek úgy döntött: magára vállalja a vakarcs helyett a „garázdaságot”, mert nem venné a szívére, hogy a barátja, akit majdnem úgy kezel, mintha a saját kölyke lenne, ejnye-bejnyét kapna a károkozásért…
Sokat tanulhatnánk a kutyák bölcsességéből.

Olvas a kutyám!

2007 okt 4

Ma van az állatok világnapja, és nekem olvas a kutyám! Mit számít, hogy végre lassan minden politikusról kiderül, hogy valamilyen pályázat valamilyen elbírálásánál valamilyen előnyre tett szert?
Mit számít, hogy az APEH (megjegyzem: végre, mert az ilyen egyszerű, magamfajtának már az ilyesmi régóta gyanús volt) eljutott odáig, hogy nem dől be, ha egy újgazdag azt a dumát adja elő neki, hogy ami a kertjében úszómedencének látszik, csak érzéki csalódás, mert a valóságban víztároló az – tűz esetére.
Kit érdekel ez ma? Oldják meg! Mindenki tegye a dolgát, és akkor végre talán még rend is lehet.
De hol van mindez ahhoz, hogy olvas a kutyám? És még alig múlt egyéves! Mondjuk, neki ez hétnek számít, de nem számít. Hát felér ehhez hírértékben – most hallom a tévében -, hogy M. Anikó – a dinnyemell-plasztikás, aki azért harcol, hogy nekem, neked, nekik, nekünk legyen bátorságunk mellnagyobbításhoz (na, neki össze is dobták rá a lét, gondolom…)  - nem titkolja, volt már egyéjszakás kalandja? (Nos…, a helyében én inkább titkolnám. Nem olyan nagy dicsőség az. Még a kétéjszakás sem… Már úgy értem, jobb körökben.)
De ez most nem is érdekes, mert olvas a kutyám! Sok kutyám volt már életemben. Okos, tüneményes, barátságos, szófogadó, ragaszkodó, éneklő – és most egy olvasó!
Picurt a gyepmesteri telepről fogadtuk örökbe, előbb azért, mert sajnáltuk Rozit (akit az M3-ason találtunk), amiért egyedül unatkozik itthon, amíg mi dolgozunk. (A többieket - akik sajnos, már nem élnek - is találtuk, vagy ők találtak meg minket. Ez a kettő működik.)
Az akkor 7 hónapos, szálkásszőrű tacskólány nagyon rövid idő alatt a család kedvence lett. Nem volt könnyű a befogadása utáni pár hónap, mert az összesen hatkilónyi csöppség az élete első, rövid időszakában elszenvedett kínzások miatt – nyilván nem véletlen, hogy tőből hiányzik a farka – annyira félt mindenkitől, hogy hetekig vendéget sem fogadhattunk. Ahogy idegen lépett a lakásba, reszketve iszkolt a legtávolabbi sarokba.
De ennek most már vége, a kutya felbátorodott, és kiderült kivételes tehetsége is. Augusztusban előbb átrágta magát az Iparjogvédelem első néhány oldalán, majd valószínűleg unalmasnak találhatta, mert még aznap belekezdett Gyulai Pál leveleibe…
Utána egy darabig úgy tűnt, jobban érdekli a tapéta.
De ma, az állatok világnapján mire jövök haza? Picur előtt a Sirály-sorozat egyik kötete. Ez már inkább nagykamaszoknak való ugyan, de láthatóan nagyon érdekelte. Fel is hívtam gyorsan az uramat (ez a krimi ugyanis az ő stafírungjához tartozott egykor), olvasta-e C.C. Kicher Johanna és a médium című kötetét. Úgy értettem: végig. S miután megnyugtatott, fellélegeztem. Mert a befejezésre esélye sincs. Ezt a kötetet ugyanis a végén kezdte olvasni a kutyám…
Mert egy zseni!

Korosodó kamikazék

2007 okt 3

A hideg szaladgál a hátamon, amikor a városban, a legnagyobb csúcsban elkezdenek cikázni a gyalogosok a kocsik között.
Naponta fogom a fejemet, amikor a temető környékén – ahol amúgy is elég nagy a forgalom – az átkelők sokszor arra sem figyelnek, hogy közben az a három kocsisor, amelyen keresztül akarnak gázolni, éppen indul, mert a lámpa zöldre vált. De ezt ők, mintha nem is látnák, mert még szét sem néznek. Ránk bíznak mindent. Ők addig is behúzzák a nyakukat, mereven előreszegezik a tekintetüket, és gázolnak tökön-paszulyon át…  
Nincs mese, ilyenkor mindenki álljon meg, ahogy tud, mert most ők jönnek. Ami az egészben a leghihetetlenebb: a legtöbb szabálytalanul „rohangáló”gyalogos épp az idős korosztály reprezentánsa. Szinte hihetetlen. A korábban még a járdán tipegő nénikék, lassacskán totyogó bácsik a piros jelzésre mintha megtáltosodnának. Volt már, aki egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy bottal jár. Maga elé tartotta pálcáját, és azzal vezényelte le saját áthaladását. Majd tipegett, totyogott – immár a járda biztonságában – tovább.  
Bizonyára nehéz megszokni, hogy az ember már nem a régi. Akármilyen gyors, vagy robbanékony volt régebben, túl a sokadik X-en kicsit lassúbb, kicsit csoszogósabb lesz az ember.
Ezt pedig vagy elfogadja, vagy nem, de egy biztos: a gyakorló- és próbaterep semmiképp sem lehet az utca.

Egy fenéknek elég(?) egy ló!

2007 okt 2

A következő parlamenti ciklustól az önkormányzati vezetők, polgármesterek, gazdasági társaságok vezetői ne lehessenek országgyűlési képviselők, álljon vissza a főállású parlamenti képviselői intézmény – kezdeményezi a miniszterelnök, aki a politika hitelének visszaállítására is kísérletet tesz ma előterjesztett, hétpontos javaslatcsomagjában.Gyurcsány Ferencet ebben még párttársai sem támogatják. Hogy is támogatnák, amikor havi 500-700 ezer forintos bruttó fizetést készül éppen kihúzni a zsebükből – ami elég rendesen megszépíti a parlamenti tagságért járó illetményt.
Legalábbis ez tűnt ki számomra a mai tévényilatkozatokból. Arról ugyanis egy szót sem ejtettek az egy fenékkel több lovon is ülő honatyák, hogy ők bizony valamennyi feladatukat maradéktalanul el tudják látni. És akkor még ott a család…   Persze, elfogadom, biztosan vannak politikusaink között rendkívüli munkabírással megáldott tehetségek, de gondolom, a hét nekik is hét napból áll, a nap pedig 24 órából. És mikor ott fent vannak, nem pedig itt lent – akkor bizony nehezen érthető, hogy miként is teljesítik azt a feladatot, amellyel itthon megbízták őket – vagy éppenséggel fordítva.
Azon gondolkodom: vajon egy konzervgyári vagy gumigyári munkás főnöke mit szólna hozzá, ha beosztottja azzal állna elé: elvállalt egy állást a közeli ládagyárban. Azt mondaná a dolgozó: én majd megoldom, főnök, hogy a két munkahely ne üsse egymást, legfeljebb kicsit felgyorsítjuk a tempót. Turbózzák fel azt a szalagot, aztán hadd szóljon! Megvan az az ötnapi munka három alatt is. Na bumm, legfeljebb picit belehúz a helyettesítő kollégám… Neki úgysincs másik állása. Mert mamlasz…   Hát, kimondom: tutira nem díjazná az ötletet a góré. Mi több: választás elé állítaná dolgozóját. Vagy a konzerv, vagy a gumi, vagy a láda. De együtt nem megy.
Szerintem éppen ezt teszi most a miniszterelnök. Választás elé állítja parlamenti kollégáit. Nem azt mondja, hogy ne legyenek polgármesterek, közgyűlési elnökök, stb. hanem hogy érjék be egy állással, csinálják azt rendesen. Egy nagyváros dolgainak intézése egész embert kíván. Egy másik egész embert pedig a parlament. Van ott dolog elég.
Nem szégyellem: én szurkolok a miniszterelnöknek, de attól tartok, megint a (saját) pénz lesz az, ami szokás szerint példás egységbe kovácsolja az Országgyűlést – pártállástól függetlenül.

Cik/gi

2007 okt 1

Azért nem kellene azon nagyon meglepődni, hogy az emberek általában nem szeretik a dohányosokat. A bagós ugyanis folyamatosan és nyugodtan szemetel. De hiszen nem is szemetel. Nálunk a csikk mintha nem is lenne szemét. A csikk - az csikk.  Teljesen normális, ha a sofőr, vagy utasa a kocsiból laza mozdulattal hajítja ki a csikket - jó esetben az aszfaltra, rosszabb esetben az út menti száraz avarra. Valamiért mindenki úgy gondolja: az ŐŐŐ csikkje nem fog tüzet okozni (mert az avartüzek nálunk csak úgy maguktól keletkeznek…) De ha igen, az se gond, mert jönnek a tűzoltók és eloltják. Azért(?) vannak.   Bezzeg a megállóban várakozó milyen gondos alapossággal tapossa ki - miután ügyesen pont a lába elé löki - a cigivég szemét, amikor meglátja, hogy jön a busz!

Ki beszél itt tejről?

2007 szept 30

Mostanában még a csapból is a tej(hiány) folyik. A szakemberek elmondják, szerintük miért marad belőle itthon kevesebb, az emberek meg elsorolják, miért nem isznak elég tejet. Egészen pontosan: miért nem szeretik a tejet.Mert ha annyira szeretnénk a tejet, tejtermékeket, valószínűleg nem zárt volna be közel húsz éve az utolsó tejivó is a belvárosban. Pedig ott még volt habos kakaó, meg hozzá friss briós vagy kifli. A tejet, tejeskávét, kakaót kannából mérték - jó hosszú nyelű, henger alakú eszközzel, ami mostanra úgy kiment a divatból, hogy már a nevére sem emlékszem.  Nem akarok nosztalgiázni, de arra határozottan emlékszem, hogy régen még tejből volt a tej. Most, amikor a tartós tej hűtés nélkül akár egy évig eláll, miközben normális esetben a rendes tej szobahőmérsékleten másnapra (de harmadnapra mindenképp) megalszik, felmerül bennem a kérdés: most tejünk nincs, vagy abból a fehér léből van kevesebb, aminek a dobozára azt írják: tej.Mert ha ez utóbbiból, az nem akkora baj, azt én sem szeretem. Némely tartós tejnek van egy enyhe utóíze. Olyasmi - de mondom, tényleg csak enyhén érezni -, mintha benne felejtettek volna egy mosogatórongyot, ami ott egy kicsit ki is ázott. De kakaóporral ez az egész érzés megszűnik egy perc alatt. Csak jó sok kell bele. Meg cukor.  Így hát maradok én inkább, ahogy eddig is, az Anci néni tejénél és tejfelénél. Hogy egy hétig sem tartható el? Ó, hát sokkal hamarabb elfogy! És pont elég referenciának, hogy negyven éve ugyanazt a minőséget kapom. Azért ez is valami…

Mintha a sajátjuk lenne…

2007 szept 28

Azt hiszem, eleget toporogtunk egy helyben így, közösen, most végre talán eljutottunk odáig, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, ami pedig a felszínén úszott, azt leszűrjük róla.Nagyon régóta – az éppen hatalmon lévő kormánytól függetlenül - rebesgetik, hogy általában mindig „jár” vissza valami kis fixen meghatározott (10 százalékról beszélnek) összeg azokból a pénzekből, amelyeket állam bácsi juttat, vagy utóbb az unió.
Egy héten belül most/egyelőre két fej látszik hullani azért, mert azt a közpénzt, amelyet rájuk bíztak azzal, hogy olyan gondossággal bánjanak vele, mintha sajátjuk lenne – abszolúte sajátjukként is kezelték. 
Teljesen egyetértek a miniszterrel, hogy azoknak, akik törvénytelenségeket követtek el, börtönben a helyük. És nagyon remélem, ezt lesz lehetősége, ideje, módja következetesen végig is vinni.

Lebilincselő

2007 szept 27

Azt álmodtam az éjjel, hogy a Bocskai utcán forgalommal szemben, a tilosban parkoltam egy busszal. Jó nagy volt, sárga, mint a menetrend szerintiek.
Elintéztem a dolgomat, és mire visszaértem az én sárga buszom kerekein már ott volt a bilincs. Minden oldala teleragasztva figyelmeztető cédulákkal, szélvédőjén, az ablaktörlő lapát alatt mikuláscsomag.
Pár percig állhattam ott tanácstalanul, amikor a semmiből egy csapat közterület-felügyelő bukkant elő. Mindannyian segíteni akartak. Levenni a kerekeimről a bilincseket, hogy nyugodtan mehessek tovább.  Én viszont csak néztem rájuk, tágra meredt szemekkel, majd mondtam, hagyják a bilincseket, ahol vannak, hiszen én nem is tudok buszt vezetni.  
Akkor már alig vártam, hogy felébredjek, mert biztos voltam benne, ezt a rémséget csak álmodom. De legalábbis reméltem.
És felébredtem, méghozzá azzal a megkönnyebbüléssel, hogy ma sem kell buszt vezetnem…   
… S ahogy egyre közelebb érek a munkahelyemhez, a Szabadság térre fordulva mit nem látok? Két közterület-felügyelő éppen egy tilosban parkoló kocsi körül sürgölődik. Már rajta a bilincs, körben a cédulák, a videofelvétel készül éppen, amellyel megörökítik a nem mindennapi eseményt.

Mindenesetre fellélegeztem, de legközelebb korábban vacsorázom.


Ölve, vagy halva?

2007 szept 26

Egy nagyon kedves barátomnak – miután tegnapi bejegyzésemet elolvasta – támadt néhány zseniális ötlete. Szerinte például érdemes lenne áttekinteni, hogy a reklám és marketingköltséggel csökkenthetnék-e utcalányaink az adóalapot, ha már számlaadásra amúgy is kötelezettek.
Azzal is tökéletesen egyetértek , hogy az idősödő prostiknak „lejárat előtt” még egy ötven százalékos kedvezményt meg lehetne szavazni. Már úgy értem, a szolgáltatás díjából, és legálisan. Elvégre a fürdőruháknak is adunk még egy utolsó esélyt szezon végén… Aztán még egyet, de akkor már fillérekért.Az esélyről ma egy szomorú történetem van. Ismerősöm keresett meg azzal, hogy félrelépett kutyájának pedigrémentes kölykei születtek, akiknek gazdit keres. Eddig rendben is volnánk. Akkor szomorodtam el, amikor azt írta, a kiskutyák egyik felének sorsát már humánusan megoldották: napokon belül el fogják altatni őket.Kétségkívül – ahogy érvelt - sokkal kevésbé rossz az örökre elaltató injekció, mint elásni vagy lapáttal agyondöngölni a kölyköket. Sőt, hogy tovább menjek, van, aki ezt egyenesen humánusnak tartja.Hát, igen, mi, emberek, már csak ilyen emberi megoldásokat tudunk kitalálni.
Egyet mondhatok: állati nagy szerencsénk, hogy a törzsfejlődésnek köszönhetően mi vagyunk a csúcson.Ellenkező esetben kénytelenek lennénk mindezt – mi elviselni.Ölve – vagy halva…

Milyen névre teccik?

2007 szept 25

Vállalkozóvá képzik a prostikat. Hamarosan ők is számlát adnak a szolgáltatásukról. Fognak rendesen adózni, idővel jogosultak lesznek nyugdíjra, egészségügyi ellátásra.
Becslések szerint 180 milliárd, amit a szex-ipar nem fizet be az államkasszába évente – ez az összeg pedig Nyíregyháza közel ötévi költségvetése. Nem semmi.
Ezzel együtt elképzelem, ahogy az útjaink mentén még télen is hiányos öltözékben, ráérősen sétálgató örömlányok kapás után előrántják számlatömbjüket, és lekönyvelik az ügyletet. Balról a szolgáltatás pontos megnevezése, középütt a mennyiség, mellette az ár – előbb áfa nélkül, majd áfával. Végül pedig a jobb felső sarok következik: a név és a cím helye. Mert hát enélkül az egész számla nem ér semmit.
Innentől kezdve egyáltalán nem lepne meg, ha a szolgáltatásért fizetett összeget idővel az adóból is le lehetne írni – ahogy a wellness hotelben Mucuskával eltöltött hétvégét már igen. Mert hát miért is tennénk különbséget?! Már úgy értem: Mucuska és a sarki hölgy között…
(Ps.: A Mucuskáknak egyébként nem kellene számlát adniuk?)

Olyan jól kijövök?…

2007 szept 24

A mai nap szenzációja nyilván az, hogy az ellenzék kivonult a közgyűlésről, miután nem sikerült elérnie, hogy levegyenek napirendről egy általa vitatott előterjesztést.Ilyen még sosem volt. Úgy zajlott le az ülés, hogy a terem egyik oldalán ültek, a másikon meg nem. Még vita sem volt. Viszont délután négyre az összes témával végeztek. Máskor ilyentájt még csak a harmadik pontnál tartanak úgy, hogy az első a napirend elfogadása, a másik pedig a két ülés között történtekről, illetve a lejárt határidejű határozatokról szóló beszámoló.Ha nincs ez a kivonulás, meg a közmeghallgatás, mindenki mehetett volna haza, és a délutáni sorozatokat már otthon látja.De volt. Előbb kivonulás, aztán közmeghallgatás.Ilyen rövid közgyűlésre az elmúlt 20 évre visszagondolva tényleg nem emlékszem, leszámítva a választások utáni alakuló, ünnepi üléseket. Meg még egyre az előző ciklusból, amikor fontos, már nem tudom, talán foci- vagy röpimeccs volt. És az nagyon jópofának – de legalábbis annyira emberinek tűnt. Olyan helyesek voltak a képviselők, ahogy mindkét oldalon igyekeztek visszafogni magukat, hogy ne beszéljenek annyit mellé és félre. Majd együtt mentek szurkolni.Ez a mai történet azonban nem olyan vicces. Az igazán érdekes pedig a következő ülés lesz. Vajon visszaülnek? Vagy kezdődik itthon is a parlamenti játék?De akkor ki, és főleg hol fogja képviselni az ellenzéket, az ő szavazóikat?

Gersli

2007 szept 23

Nekem otthon teljesen természetes volt, amikor a nagyi, a mami valakire azt mondta: hercig vagy sikkes. Ebből tudtam, hogy helyes kis pofa az illető. A tökéletes úriember állandó jelzője volt a tühtig, vagy a virtigli, a helyre legényé pedig a snájdig. Ami haránt, vagy keresztben  volt, az nálunk leginkább srévizavé (vagy sréen) esett. A káposztalevesbe viszont mindig gerslit tettünk. A töltött káposztába azonban soha. Abba rizst és persze húst.
Néha még kérek a hentestől egy hercig csirkét, de már csak attól, akiről tudom, nem fog ezért megmosolyogni, mert ismer.
Nagyszüleinkkel együtt lassan ezek a kifejezések is kihalnak. Kár. Most már bifiduszban, E-132-ben és guargumiban utazunk.
Tegnap egyébként pont gerslire volt szükségem. Már vagy tíz perce köröztem az általam vélt feltalálási hely körül az egyik multinál, amikor végre feltűnt az eladó. Segítőkészen, de szívfájdalom nélkül elcipelt öt sorral odébb, hogy megállapítsa: itt nincs…
Bolyongtam hát tovább egyre türelmetlenebbül, és már nagyon kevés volt hátra, hogy a bevásárlókocsit sorsára hagyva elmeneküljek az üzletből. Pusztán önvédelemből.
Kínomban már egy, a sörök között matató, kitűzős fiatalembert is megszólítottam, aki határozottan állította: az italos polcokon gersli nincs. Hál’ Istennek, gondoltam, akkor az italos részleget sikerült kizárnunk.
Végül kizártam az egész boltot, és átmentem a másikba. Ott már a bejáratnál elég volt hívószónak a gersli. A zöldséges pulttól a hölgy a sor végére navigált, ahol a kolléganője segítőkészen hagyta ott, amit éppen pakolt, miközben szabadkozva mondta:
- Gerslink nincs. Jó lesz helyette hántolt árpa?…

Gyalogolni jó. Jó?

2007 szept 22


1 megjegyzés

1. ex-krudygimis Írta:
22 szeptember 2007 dátum: 15:57

Tisztelt Holgyem!

Bar hosszu evek ota kulfoldon elek, nehany honapja fedeztem fel hogy az On ujsagjan, honlapjan (es legujabban blogjan) keresztul kovethetem az esemenyeket Nyiregyhazan, abban a varosban ahol gyermekkoromat toltottem.

A mai bejegyzese kulonosen nagyon tetszett. Ahogy olvastam a horol valamint az anyukajaval valo kora reggeli bevasarlasokrol, felidezodott bennem egy nagyon kedves emlek a sajat anyukammal es a hoval kapcsolatban.
Amikor kb 8 eves voltam (kozel negyven eve), emlekszem egy kulonlegesen gyonyoru havas teli estere, amikor vastag hotakaro fedte nemcsak a jardakat de utcakat is, joszerivel lehetetlenne teve az autoval valo kozlekedest. Emlekszem arra is hogy mivel apukam aznap este ugyeletes volt a korhazban, anyukam ugy hatarozott hogy szankoval huz el engem es ket eves kistestveremet a templomba az esti misere. Meg ma is, 38 ev tavlatabol vilagosan emlekszem a hihetetlenul gyonyoru, hotakaroval befedett tajra, az utcai lampak fenyere, es arra a szokatlan csendre amit az autok hianya okozott. Ezt a csendet az anyukam leptei altal okozott utemes horopogas meg kulonlegesebbe tette. Emlekszem, gyerekfejjel azt gondoltam: ez meg az “Alommano” cimu TV babfilmnel (akkori kedvencem) is varazslatosabb.


Autómentes nap van ma. Igyekeztem úgy szervezni a reggelt, hogy a lehető legkevesebbet kelljen kocsival közlekednem. Bevásároltam a piacon, hazafelé pedig útba ejtettem a „multikat”. Mint rendesen, minden szombaton.
Amióta jogosítványom van, két igazi autómentes napra emlékszem vissza, amikor nem én (és nem is a kocsi műszaki állapota miatt) döntöttem arról, hogy használom-e a kocsit, vagy sem. Az első alkalom a taxissztrájk volt, közvetlen az első önkormányzati választások után. Férjemmel úgy terveztük, azon a hétvégén látogatjuk meg Pesten élő barátainkat. Nagyon készültünk, de az utolsó pillanatban lefújtuk az utazást, nem mertünk elindulni. Meg is orroltak ránk emiatt. Igazából akkor szakadt meg a barátság.
A másik néhány évvel ezelőtt volt, amikor Holle anyó úgy megrázta odefent a dunyháját, hogy idelent már közlekedni sem lehetett. A sorompónál egy Kemecse határából teljes rakományával visszafordult tejeskocsit stoppoltam le, úgy jutottam el Sóstóról a temető sarkáig. Fantasztikus élmény volt. Előttem a Dózsa György utca teljes szélességében sétáltak a belváros felé az emberek. Ráérősen beszélgetve, nevetgélve lépdeltek előre az aszfaltot borító szikrázóan fehér hószőnyegen. Nagyon sok ismerőssel találkoztam, szerintem néhányukkal azóta sem beszélgettünk olyan jót.
Az autómentes napon azonban megsimogatom a kocsimat is. Hálát adok neki azért, hogy van. Mert az autómentes napon eszembe jut valami más is: amikor a szombat még munkanap volt, anyukámmal tanítás előtt megjártuk a piacot. Minden szombaton. Hatkor indultunk. Télen is. (Gyerekként sokáig azt hittem, a piacra később már nem engednek be.) Az út visszafelé volt nehezebb. Mindig a megyei tanács kerítésénél álltunk meg pihenni. Addigra már elég mély piros csíkot szántott az ujjainkra a kosár, vagy a szatyor füle. Akkor cseréltünk: ami a jobb kezünkben volt, átvettük a balba, és fordítva. Milyen érdekes: az ember mindig azt hiszi, a másik kezében lévő szatyor a nehezebb…
Ma reggel, mint több mint negyven éve minden szombaton, piacon voltunk a Mamival. Jól felpakoltunk. Úgyis csak a parkolóig kell cipekedni, tovább már elviszi a kocsi.
Hát ezért simogatom én meg minden autómentes és minden más, rendes napon a kocsimat…

Jó napom volt

2007 szept 21

Ma két jó dolog történt velem. Onder Csaba küldött egy remek cikket a következő Naplóba. Már alig várom, hogy mások is olvashassák, és ilyenkor sajnálom igazán, hogy nem vagyunk napilap. Persze, feltehetném a honlapra, de az nem ugyanaz. Vannak olyan dolgok, amiket papíron szeretünk olvasni.
A Fotelről ír. Egyszerre láttuk a darabot, amelyről most mintha megoszlanának a vélemények a városban. Főleg olyanoknak van véleményük, akik nem is látták. Ez azért gáz. Én elfogult vagyok a színházzal, mint mindenkivel, akit szeretek. Fáj, ha bántják.
A másik jó, hogy az első bejegyzés megérkezett a blogomra. Ráadásul nagyon kedves hozzászólás. Köszönöm, Sziszke, jólesik a kedvesség és a biztatás!
Pedig tegnap azon gondolkodtam, milyen jó lenne, mint régen, néhány lapot kitépni a naplómból. Azon töprengtem, nem értette-e félre valaki azt, amit a dohányzásról, illetve a dohányzás elleni kampányról írtam. Mert persze, hogy le kell szokni a cigiről, még akkor is, ha más a kávé íze, amikor az ember hátradől a székben, és a megszokott mozdulattal rágyújt, s úgy kortyolgatja az illatosan gőzölgő feketét. Ez egy szertartás.
Pár évvel ezelőtt egy éven belül két szomszédunk halt meg tüdőrákban. Mindketten erős dohányosok voltak – egész életükben ennyi volt a „bűnük”. Két tüneményes, szorgalmas, középkorú férfi, csodálatos férj és apa. Soha senkit nem bántottak. Igazságtalanság.
Nekem az influenza mellett ők segítettek leszokni. Valahányszor megfordult a fejemben, hogy rá kellene gyújtani, folyton azt ismételgettem magamban: két kedves szomszédunk meghalt fiatalon csak azért, mert dohányzott. Én még nem akarok meghalni.
Segített az is, hogy akkoriban a munkahelyekről kiűzték a dohányosokat. Nálunk például egy olyan helyet alakítottak ki a füstölgők számára, ahol minimum megalázó volt rágyújtani. Győzött a büszkeségem.
És én! Hát nem?

Nem küldöm

2007 szept 20


1 megjegyzés

1. Sziszke Írta:
21 szeptember 2007 dátum: 08:08

Kedves Katalin!

Teljes mértékben egyetértek!
Nagyon zavaró és bosszantó ez az egész “kör-e-mail-esdi”.
Valaki egyszer s mindenkorra végre törölhetné már az összeset a rendszerből!
Nagyon tetszenek a bejegyzései, jó ötletnek tartom, hogy blogolnak! Csak így tovább :-)
Üdvözlettel: Sziszke


Időnként azt fontolgatom, hogy törlöm magamat a társasági portálról. Pedig remek az ötlet, az ember ezen keresztül rátalálhat rég nem látott ismerőseire, barátaira. Jó érzés végigkattintatni a családi fotókon, átfutni azt a pár adatot, amit az illető közlésre szánt.De már rég leszoktam arról, hogy visszakérdezzek, hogy az ismeretlennek tűnő illetővel hol találkozhattam életem során. Visszaigazolom szó nélkül. Úgy látom, egyre inkább a találatszám számít itt is.Nyilván nem ezzel van bajom. Sokkal inkább azzal, hogy egyre gyakrabban kapok olyan leveleket, amelyeket X időn belül X címre kellene elküldenem, különben nagy baj ér. Vagy meghalok súlyos betegségben, vagy teljes vagyonomat elvesztem. Ha fogna az átok, én már nagyon régen hajléktalan lennék – vagy nem élnék, az tuti.Erről az jut eszembe, amikor általánosban kézzel írott levelek köröztek postaládáról postaládára. Azokat irigyeltem, akiknek a szülei irodában dolgoztak, és már akkor sokszorosítani tudták az egyébként kézzel írott leveleket. Nekem bezzeg köpörcölnöm kellett - volna… Ehelyett azonban vagy kidobtam az ilyen levelet a kukába, vagy átlöktem a szomszéd postaládába, hátha ott nagyobb a fogadókészség…Azt hittem, ez az ütődött játék a gyerekkorunkkal elmúlt. De nem. A nosztalgia még rosszabb. Modernebb változatban itt kerengenek a butyuta levelek az interneten. Tegnap is, ma is kaptam egyet-egyet olyan ismerőstől, baráttól, akit eddig értelmesnek, normálisnak tartottam. Lehet, azok is, de abban bíznak, ettől a levél átka még hat.Egyet mondhatok: hat vagy hét – nálam bedugul.

Csak füstölgök…

2007 szept 19

… és nem füstölök. Hiszen lassan öt éve már, hogy leszoktam a dohányzásról. Kellett hozzá egy influenza, és a férjem biztatása, aki egy évvel előttem letette a cigit. Mindketten külső támogatás nélkül hagytuk abba – vagyis mi ketten 100 százalék, hogy benne vagyunk az 1 százalékban, tehát azok között, akik segítség nélkül képesek leszokni. Megjegyzem: segítség nélkül szoktunk is rá…
Mához hét napra megint kampány kezdődik: aki a következő öt héten keresztül nem gyújt rá, részt vesz abban a nyereményjátékban, melynek fődíja egy értékes utazás. Remélem, sikeres lesz.
Különben én nem hiszek a kampányokban. Az tény: amíg dohányoztam, minden évben megfordult a fejemben, hogy a szív világnapja alkalmából hirdetett akció jó alkalom lenne a leszokásra, de rájöttem, kínálkoznak még jeles alkalmak, amikor szintén fogadalmakat lehet tenni: december 31., január 1., születésnap, házassági évforduló, a rászokás napja, stb. Ha ezek működnének, már mind olyan jók lennénk, mint az angyalok az égben.
Engem inkább az fogott meg, hogy a dohányzók száma évről évre emelkedik. A nők körében 24 év alatt majdhogynem megduplázódott (42 százalék) az arány. Tehát úgy tűnik, hiába bármilyen felvilágosítás, mára majdnem minden második nő cigizik. Úgy, hogy közben én már leszoktam.
A világért nem akarom megbántani azokat, akik a kampányokat évről évre nagy lelkesedéssel szervezik, gyűjtik a szponzorokat, győzködik az utazási irodákat a nyereményekért. De azt jó lenne tudni: dohányzott-e valaki is közülük korábban. Ha dohányzott volna, tudná: ez nem úgy működik, hogy most feldobnak egy ajándékot, én meg eldobom a cigit. És részt veszek egy sorsoláson, amin esetleg nyerek egy bögrét…
Azt mondják: egy százalék, aki segítség nélkül leszokik a dohányzásról. Jó lenne tudni, hány százalék az, aki segítséggel teszi ezt. Egyáltalán azt is, mibe kerül a segítség. Egy kollégám egyszer leszoktató tapaszt kapott karácsonyra. Ennél személyesebb ajándékot el sem tudok képzelni. Tuti, hogy a gyerek nem kívánta el tőle. Ezt neki kellett felragasztani - magára. A mai napig dohányzik – azóta titokban.
De megint mellébeszélek. Egy nagyon fontos dologgal nem számolnak azok, akik a dohányzás ellen küzdenek – megjegyzem, teljes mellszélességgel támogatom őket ebben –, nevezetesen azt, hogy a dohányos jó pár kilót felszed, mire káros szenvedélyétől végleg megszabadul. Főleg egy nőnek nehéz elfogadnia, hogy korábbi „kígyóteste” idővel némiképp átalakul, és nagyon sok további lemondással jár, mire visszanyeri (ha egyáltalán visszanyeri) korábbi alakját. Na, ehhez végképp nincs segítség.

Hát akkor legyen: Fotel

2007 szept 18

Több, mint egy órája ülök itt, a gép előtt, és azon töröm a fejemet, mit írjak ma. Gondoltam, valamit a Fotelről. Nem vicc, tényleg! Közben telefonálgattam, kutyáztam, odatettem a vacsorát, és arra gondoltam, előbb azért gondoltam, “átkukkantok” Dicihez, mi újság nála.
Hát nem a Fotel?! Csatlakozom: én is utálom a konvenciókat, és azt is, amikor az számít: mit fognak szólni valamihez - mások… Nem én, nem az, akinek a véleménye nekem számít. Mások. Idegenek, szomszédok, járókelők.
Emlékszem, Nagyinak mindig fontos volt, mit mondanak róla. Ezért is viselkedett az utolsó pillanatig úgy, mint aki volt: egész életében úriasszony. A kórházban a halálos ágyán feküdt, amikor valószínűleg még mindent értett, mindent hallott, amit mondtunk, tudta, ott vagyunk körülötte, még ha suttogunk is, mert lám, hiszen alszik. De csakazértse nyitotta ki a szemét. Mert már nem tudott az a Nagyi lenni, aki méltósággal viselte a gyógyíthatatlan betegségét, miközben szeretettel mesélt szobatársainak a gyerekeiről, unokáiról úgy, hogy közben a nővérekhez is mindig volt egy kedves szava. Imádták. Úgy akart elmenni is, ahogyan élt: büszkén, tartással, méltósággal. Egy csepp szánalmat sem tűrt meg maga körül.
Nem tudom, miért éppen ez jutott eszembe a Fotelről. A pénteki előadás után vegyes érzelmekkel álltam fel a magam foteljéből. Legelőbbis azzal a nyugalommal, hogy én végig a nézőtéren ültem - szemben azzal az egyetlen “pszichiátriai beteggel”, aki a színpadról az orvosok kegyéből kiülhetett a fotelba közénk - egészen a következő előadásig.
És persze zavarban is voltam. Mert egy olyan betegszobának a falát bontották le előttem az előadás alatt, amelyikbe egyébként szerintem a legnagyobb tapintatlanság benyitni. Ez ugyanis egy olyan hely, ahol önkontrolljukat vesztett, korábban talán teljesen egészséges, de valami miatt megbomlott elméjű embereket kezelnek. Akik még azt sem tudják mondani neked, hogy: apukám, tűnj innen a fenébe! Semmi közöd ahhoz, amiben én most vagyok.
Nem tartom magamat prűdnek, de finoman fogalmazva is erősen meglepett, amikor az egyik színész anyaszült meztelen adta elő legalább ötperces monológját az igazságkeresésről. Nálam ez már az emberi méltóság határát súrolja.
Erről pedig a tüdőszűrés jut eszembe, amikor félmeztelenre vetkőzve kell az öltözőtől a gépig vonulnom - meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben, legalább három szempár kereszttüzében. Vajon ők, a gép mellett ülők tudják-e ezt, amikor a szűrés fontosságáról beszélnek, kampányolnak?
A Fotelről lesznek még viták. Bennem most érzések kavarognak, önkéntelenül is figyelem a környezetemet, tapasztalok-e a nyitott kórteremhez hasonló viselkedést valakin. Attól félek: biztosan. Lehet, ezt akarták?

Az én bokrétám

2007 szept 17

Ma rendezték a betontitanic bokrétaünnepségét. Na, végre, fellélegezhetünk, akkor magasabbra már nem nő. Mert momentán oly mértékben húzódik meg árnyékában a mi kis művelődési központunk, hogy az addig nyugati fekvésű szerkesztőségi szobám ablakán már hetek óta nem süt be a nap. A mai bokrétakötésen mindezt le is fixálták: ezentúl nem is fog. Egyébként is: munkahelyen nem napozni, dolgozni kell.
Pedig a nyáron mekkora felhajtást csináltunk! A lányok átköltöztek abba a szobába, amelyikben klíma van, ugyanis a korábbiban a napsütés miatt megmaradni nem lehetett. Ha ezt hamarabb tudjuk…
Mindazonáltal roppant szerencsésnek is tartom magunkat, mert egyesek szép összegekben mertek volna fogadni, hogy a művház egyszerűen bele fog dőlni a mélygarázsnak ásott gödörbe.  S mert nem történt meg, biztos vagyok benne: a mi kis púpos tevénknek van még jövője ebben a városban. Ámbár egy élet kevés lesz arra, hogy megfejtsem, annak idején milyen célra tervezték. Merthogy közművelődésre, közönség fogadására alkalmatlan, az majdnem olyan biztos, mint az, hogy én most itt ülök a gép előtt.
Ja, és még valami. Magam és munkatársaim nevében ismeretlenül is gratulálok Korzótitanicnak a bokrétakötéshez innen, a szomszédból. Jelzem: a meghívónk elkeveredhetett, emiatt nem tudtunk ott lenni a mai fogadáson. Mert ugye, küldtek? De semmi baj. A jószomszédság a lényeg. Hogy több emeletet nem húznak a házra, én ezt már különös odafigyelésnek tekintem.
Köszönöm.

Noki

2007 szept 16

Ma tartották Bujtoson az állatfesztivált. Szívesen elmentem volna a kutyáimmal, de Picurt - egyéves szálkásszőrű tacsi kislány -, még nem lehet emberek közé vinni, mert rettenetesen fél. Ha idegent lát, reszketni kezd az egész kicsi teste. Sokat bánthatták élete első hét hónapjában - nem véletlenül hiányzik tőből a farka -, amíg valaki be nem fogta, és bevitte a gyepmesteri telepre. Ezzel mentette meg az életét. Ott várt ránk - remélem, nem túl sokáig. Én mindenesetre nagyon siettem érte, indultam, amint megláttam a fotóját. Rozival - vizslakeverék, őt meg valaki az M3-ason “felejtette” 4 éve…- éppen elmehettünk volna, de biztos szomorúan hagytná itthon a kicsit, úgy anyáskodik felette, mintha legalábbis az övé lenne.
Amikor az első keverékkutya szépségversenyt rendeztük - talán még van, aki emlékszik rá, az én ötletem volt - a nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején az akkori vadasparkban (ott, ahol régen az ifipark volt), nagyon izgultam, lesz-e elég kutya. Mivel én a zsűriben voltam, megkértem a férjemet, hozza el Noki kutyánkat, legalább eggyel több legyen, nevezze be a versenybe, és vonuljon is fel vele.
Nem mondom, hogy könnyű volt rávenni, de végül csak ráállt. Kezdődött a verseny, jöttek szépen kategóriánként (fekete, fehér, szürke, barna, tarka, zsemle) a kutyusok, köztük az én zsemleszínű Nokikám, aki a világ legokosabb kutyája volt.  Én viszont elég rendesen lepontoztam a saját kutyámat, mert a világért sem szerettem volna, ha rám sütik, elfogult vagyok. Mindig utáltam a protekciót, és azokat is, akik abból élnek (meg).
Két perc nem telt el a pontozás után, az én férjem a kutyával együtt eltűnt… Otthon már a bejárati ajtón felirat fogadott: Belépés csak nokistáknak”, majd a lakás összes többi helyiségében is találtam cédulát, amely vagy arra emlékeztetett, hogy van egy kutyám, vagy arra, hogy legalább egy vacak kutyakonzervet azért ő is nyerhetett volna.
A következő évben is megrendeztük a versenyt, de nem neveztük be Nokikát. Szánthó Jancsi - akkoriban a park vezető-helyettese volt - azonban küldött neki egy érmet. Versenyen kívül. Az érem azóta is ott függ férjem íróasztala fölött.
Noki öt és fél éve halt meg, rákban.

Megint kóstolgatok

2007 szept 14

Mondhatom, jól összeszaladtak az események erre a hétvégére. Kóstolja meg, homokszobrok, ízek utcája, ásványbörze, és még itt a nagydobosi sütőtök-fesztivál is.
Nem szívesen lennék most a szervezők helyében. Igazából persze az nem fér a fejembe, hogy nem lehet erről előzetesen egyeztetni, legalább városon belül. Az is igaz, ezen a nyáron-őszelőn nehéz lett volna megosztozni a hétvégeken - szinte nem telt el úgy péntek-szombat-vasárnap, hogy ne történt volna valami.
Természetesen nem hagyom ki, hogy “megkóstoljam” Magyarországot a múzeumfaluban, mert eddig még egyetlen alkalmat sem hagytam ki, és nagyon remélem, hogy hiányoznék is a névsorolvasáskor. Szeptember harmadik hétvégéjére ez nekem már tavaly óta be van vésve a naptáramba. Ha elfelejteném, az uram úgyis emlékeztetne rá.
Imádom az egésznek az illatát és a hangulatát. Imádom, hogy közben még el is magyarázzák, mi, hogyan készült. Mindig van egy kedvenc csapatunk, amelyikhez vissza-visszatérünk. Tavaly Szihalom volt a szívünk csücske.  Ha jól emlékszem, elég sok kóstolójegyet hagytunk náluk. Remélem, azért lesz knédli is - csak hoz a Szlovákiából érkező csapat. A knédli a kedvencem.
Azért jók ezek a főzőcskézős, kóstolgatós rendezvények, mert olyankor én csak boldog arcokat látok magam körül. A szakácsok - akik civilben pedagógusok, óvónők, városvédő egyesületi tagok, vagy éppen hivatali dolgozók -, örülnek, mert fogy az étel, és dicsérik a főztjüket. Mi, alkalmi vendégek meg hogy  csudába ne lennénk elégedettek teli hassal…
És végre a nap is kisütött. Gyönyörű hétvégének ígérkezik ez a mostani. Ráadásul ma este színházba is megyek. Fotelből nézem a Fotelt. Király!

Mostan táblázatokról álmodom

2007 szept 13

Ma egész nap táblázatokat és kimutatásokat gyártottam. Az emberek egy része szereti a táblázatokat és a kimutatásokat. Az embereknek az a része nem csinál táblázatokat és kimutatásokat. Ha csinálna táblázatokat és kimutatásokat, akkor valószínűleg utálná a táblázatokat és a kimutatásokat. Mint én.
Mert ez az egész borzasztóan unalmas. És ugyanolyan monoton, mint a ma esti bejegyzésem.
Jó éjt!


Mi számít?

2007 szept 12

Egész nap azon gondolkodtam, mit csináltam a terrortámadás másnapján. És semmi nem jutott eszembe. Biztos végeztem a munkámat, mint általában, rutin szerint. Tényleg nem emlékszem. Azt mondják: minden csoda három napig tart – vagy addig se…
Ma volt az első (három) órám a főiskolán. Három csoportban háromszor harminc hallgató. Majdnem száz. Újságírónak készülnek. Annyira szeretném, hogy ne csalódjanak! Se bennem, sem pedig választott szakmájukban.
Arról beszélgettünk, szerintük milyen a jó újságíró. Legyen kommunikatív, érdeklődő, bátor, beszéljen nyelveket, legyen kíváncsi, tájékozott, olvasott, merjen bátran kérdezni, legyen jó a helyesírása, a szókincse, legyen felkészült, alkalmazkodó, stb. stb. A harmadik csoportban megfogalmazódott az is, hogy legyen pártatlan.
Hazaérve jutott eszembe: egyszer sem hangzott el, hogy az újságíró legyen független.
Azon töprengek azóta is: lehet-e ma független egy újságíró. Egyáltalán: mi számít függetlenségnek?

Ikertornyok

2007 szept 11

Sosem felejtem el. Éppen indultam haza, fáradtan, hosszú ideje a megszokottól végre korábban, amikor Száraz Ancsa kolléganőm, aki addig elmélyülten böngészte az internetet, elkomoruló arccal felnézett: “lángol a World Trade Center…”
Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Ez lehetetlen, nyugtáztam magamban, és mégis csak elindultam hazafelé, hogy valami kényelmesebb ruhába öltözzem - az éjszakai munkához…
Negyedóra múlva hívott a főszerkesztőm.
- Különkiadás - mondta, és bár újságíróként izgatott a feladat, nőként sehogy sem tudtam levenni a szememet az akkorra sokadszor ismételt felvételekről a tévében.
- Megyek már - válaszoltam, és éreztem, most kezdődött egy másik világ. Habár én évekkel előtte attól féltem, a korábban lezajlott jugoszláviai polgárháború egyszer átterjed hozzánk is, most úgy gondoltam: valami hihetetlen közelségbe került Amerika, New York, a két leomlott torony - és a halál.
A haláltól félek a legjobban. Attól, hogy örökre elveszítem szeretteimet. Nem hiszek a feltámadásban, nem hiszek abban, hogy korábban már volt több életünk, és abban sem, hogy később még lehet. Csak egyben hiszek: én, és a szeretteim most élünk. Egy véletlen szerencse folytán - egyszerre.
Legtitkosabb belügyeimbe való beavatkozásnak tekintem, hogy érezhető közelségbe került hozzám a terrorizmus. Hogy valaki vindikálja magának a jogot: emberéletekről, sorsokról dönthet.
Ahányszor repülőre szállok, erre gondolok. És rettegek. Attól félek, én is rajta vagyok az utaslistán. Azon a listán, amelyikre véletlenszerűen bárki, bármikor felkerülhet. Csak rajtuk múlik…

 

Hozzászólás

Név:
Weblap:
Tárgy:
Hozzászólás: