Cseka korábbi blogja: 2009

Figyelem! Új ablakban nyílik meg. PDFNyomtatásE-mail

korábbi_cseka_blog - Cseka korábbi blogbejegyzései



Rózám

2009 jan 20


Nincsenek megjegyzések

Róza az ötödik kutyánk. Az M3-ason találtuk, valahol Gyöngyös környékén, de erről szerintem már sokat írtam. Megálltunk az autópályán, s amikor kinyitottam a kocsiajtót, a félhomályban csak azt láttam, hogy egy kutya próbál kommunikálni velem.
Előbb hason kúszott, aztán hanyatt vágta magát, kalimpált a lábaival, hogy értésemre adja: beszélnünk kellene. Amikor kiszálltam a kocsiból, már a vállamon volt a két mellső lába, és akkor tudtam, hogy ez a kutya gazdát keres.
Sosem derült ki, mit keresett az autópálya pihenőhelyén, ahonnan csak nagyon messziről látszottak egy település fényei. Szó nélkül beszállt a kocsiba, és Nyíregyházáig fegyelmezetten utazott mellettem a hátsó ülésen. Az első percben a férjem vállára támasztotta az állát, és ott tartotta egészen addig, amíg haza nem értünk. Folyamatosan azt ismételgettem az úton, hogy a kutyának gazdát keresünk, mert ekkora jószág nálunk nem fér el. A férjem pedig időnként a kutya fülébe súgta: nálunk állítólag elég jó a koszt, meg szerető a család, tehát jó helye lesz, ha marad.
Nyilván az uram nyert, Rozi (akinek idővel neve is lett) nem kellett senkinek, így hát maradt. Sokat segített ebben egyik legkedvesebb szomszédunk, aki szabályosan rábeszélt, hogy az akkor alig egyéves kutyát ne adjuk oda senkinek (Sóstón ilyenek a szomszédok.) Egyébként gyönyörű a Rozi: német vizsla-ír szetter keverék, mindkettő legjobb tulajdonságaival.
Mostanában sokat sétálunk, mindkettőnkre ráfér. Burget Lajos, volt kedves kollégám jut eszembe mindig, ő azt mondta: Ebedli 2. (épp ő volt soron, akkor) segít neki az egészsége és kondíciója megőrzésében, hiszen, ha magától nem jut eszébe, a kutysa miatt mindenképpen ki kell mozdulnia otthonról.
Én mindig utáltam kutyát sétáltatni. A mi korábbi kedvenceink általában úgy sétáltak, hogy elindultak toronyiránt, én meg repültem a póráz másik végén utánuk.
Rozi más. Habár a szakirodalom szerint hároméves kora után már iskolába sincs értelme beíratni a kutyát, Rózánk hatévesen is tanul. Abszolút szelíd, hihetetlenül barátságos. Nem kell vezetni, ha a sétányon ember közeleg, már magától megáll, tudja, ilyenkor pórázra teszem. Érti, hogy jobbra, balra, nem arra, erre, és néha azt is, hogy „most az egyszer nem kerülünk a kiserdő felé”.
Rozi újabban szerelmes. Belezúgott egy west terrieribe. Morzsinak hívják. Meglátta a tóparton, s később addig bolyongtunk (pontosabban addig húzgált maga után) a közeli utcákban, míg egyszer csak ott álltunk a ház előtt, ahol Morzsa kutya lakik.
Morzsa, akinek a gazdáját legalább 35 éve ismerem, még általánosból…


Még mindig nem tudok korizni

2009 jan 19


Nincsenek megjegyzések

A múlt hét eleje óta készültem a vasárnapi sóstói koriversenyre. Szerdán megvettem a korcsolyát, és azt terveztem, hogy csütörtökön-pénteken megtanulok „jégen járni”, szombaton elmegyek színházba, vasárnap pedig benevezek a versenyre.
Az élet kicsit átírta a terveimet. Csütörtökön és pénteken megérkezett a melegfront, megolvasztotta a jeget, lőttek a tanulásnak. Szombaton az eredeti tervek szerint színházban voltam, vasárnap pedig előre nem tervezett, halaszthatatlan pakolnivalóm támadt. Rá is ment a délelőtt.Így aztán még a reményfutamban sem indulhattam a koriversenyen, nemhogy a korosztályomban. Késő délután azonban Rozi kutyámmal csak elsétáltunk a tóra. A verseny véget ért, javában tartott a jégdiszkó. Fantasztikus volt a hangulat, egy egészen picikét visszahozott az első Krúdy karácsony emlékeiből (hogy elhalt az is!).
A csónakázótavon rendezték a diszkót, a DJ pedig Kuvasz volt. Engem mindig lenyűgöz az örökifjú Kuvi, akit legalább ötszáz éve ismerek. Azt lehet szeretni benne, hogy - akárcsak húsz éve - ma is ugyanazzal a lelkesedéssel és maximális igényességgel válogatja össze a dalokat, teremt olyan hangulatot, hogy korosztálytól függetlenül mindenki jól érzi magát. Az ilyen embereket meg kell becsülni. Ritka jó fajta.És persze a legnagyobb elismerés a főszervezőké. Alig egy hete alakult meg a Sóstói Jégbarátok Klubja. Körülbelül egy perccel az után, hogy befagyott a tó. Körtvélyfáy Barna és Ujváry Zoli hólapáttal nekiállt, hogy megtisztítsa a pályát. Aztán rájöttek, hogy két hólapáttal egy ekkora területen nem sokra mennek, kerestek hát segítséget. Nem sokkal később négytagúvá bővült a klub, és alig készült el a pálya, máris meghirdették a koriversenyt. Nem kuncsorogtak a tanácson, nem kértek pénzt, támogatást senkitől, összedobtak pár ezer forintot, amiből érmeket vettek. Rábeszélték az egyik büfést, hogy nyisson ki, és intézkedtek, hogy legyen meleg tea a versenyzőknek, meg ne fázzanak.
Számomra ilyenkor mindig az derül ki, hogy lehet egész napos programot szervezni tízezer forintból is, mégis mindenki jól érzi magát. Úgy gondolom, nagyon büszkének kellene lennie a városnak azokra a jó „bolondokra”, akikből még nem halt ki a lelkesedés, a közösségi szellem és az önzetlenség. Akiknek nem az számít, mennyit kaszálnak egy ilyen bulin, hanem az, hogy mindenki jól érezze magát. Ritka ez manapság, de igény van rá - több százan jöttek el a vasárnapi korcsolyaversenyre.



Valahol Európában

2009 jan 18


Nincsenek megjegyzések

Nem tudom, hányszor kell még végignéznem a Valahol Európában című filmet, darabot ahhoz, hogy ne bőgjem végig. Legalább tízszer láttam a filmet (hála az égnek ezt még senkinek nem jutott eszébe felújítania), láttam a darabot az egri színház előadásában, és ma a Móricz Zsigmond Színházban.
A bemutatóról sajnos lemaradtam egy céges vevőtalálkozó miatt. Ma sikerült pótolnom. A legtöbben gyerekekkel érkeztünk a délutáni előadásra. Én a húgom kislányát vittem magammal. Ő Hang-Szín tanodás, így a betétdalokat szinte mindet ismeri. És gyönyörűen énekli is.
Úgy láttam, sok állami gondozott is ült a nézőtéren, nevelőkkel. Árvák a színpadon – (majdnem) árvák a nézőtéren. És átjött a művészet. Volt keserédes nevetés, volt döbbent csönd, de nem volt vihogás. A közönség soraiban ülő gyerekek pontosan tudták, miről szól az előadás. Bizonyára nem véletlenül: az igazi szülő/pedagógus arról is megismerszik, hogy amikor tanítványait/gyerekeit színházba viszi, előtte elmondja, mit fog ott látni (na nyilván nem a végét árulja el), hogyan kell ott viselkedni, hogyan kell felöltözni. Hogy az ünneplő nem a tanár/szülő heppje, hanem tisztelet a helyszínnek a művészeknek és a művészetnek.
Az első könnyem akkor csordult ki, amikor Kuksi elénekelte az első dalt a macijának. Ez körülbelül az előadás második percében történhetett. A többit nem számoltam.
Az ötvenedik előadás napján természetesen nem színikritikát írok én itt, hiszen azt már jóval korábban megtette Karádi Zsolt. (Nagyon büszke voltam arra, hogy a jubileumi előadás beharangozó cikkébe pont az ő Naplóban megjelent írásából idéztek egy passzust.)
Én érzésekről tudok itt írni. Ha valami tetszik, nálam az értékmérő az, hogy libabőrös lesz tőle karom, majd hideg fut végig a hátamon. A hármas fokozat, amikor elszorul a torkom is.Kuthy Patrícia ma is elkápráztatott. Ahányszor énekelni hallom, minden alkalommal megdöbbent, mennyire sokoldalú. Most például az, ahogyan - Éva szerepében - kiüvölti a fájdalmat magából. Kristálytisztán szól, teli fájdalommal, daccal, büszkeséggel, elszántsággal – és méltósággal.
Tanulni kell ezt tőle.
S mert persze ezt az előadást is végigbőgtem, újra meg kell néznem.


Elfújta a szél

2009 jan 16


Nincsenek megjegyzések

Jó, hogy jött tegnap ez a kis szél, eső és hó, mert így a természet megoldotta azt a problémát, amire az ember több diplomával sem képes. Eltűnt a városból a szmog, csökkent a légszennyezettség. Nekem szimpatikusak voltak azonban azok, akik – bár nálunk nem rendeltek el szmogriadót - úgy döntöttek, dízelüzemű kocsijukat a kritikus napokon a garázsban hagyják, és a tömegközlekedést részesítik előnyben. Bizonyára ők is hozzájárultak ahhoz, hogy a légszennyezettség mértéke nem növekedett.
Tegnap voltam néhány tanyán, mert arról akartam írni, mennyien szorulnak tüzelőre, eddig ki kapott és ki nem a városüzemeltetéstől, mennyi az emberekben a szemérem, az önérzet és a büszkeség, ami visszatartja őket attól, hogy bármiféle segítséget igénybe vegyenek, vagy elfogadjanak. Érdekes volt hallani a kifogásokat, ki miért utasítja vissza a feléje nyújtott kezet. Lehet, valamiféle egészséges bizalmatlanság munkál az emberekben.
Nem csodálom. Az ember ma már a barátaiban sem bízhat. Már úgy értem azokban, akiket eddig annak hitt.


Pingálnak a buszon (is)

2009 jan 14


Nincsenek megjegyzések

Még egy hónapja sem közlekedik az elsőként érkezett új busz Nyíregyházán, máris összefirkálták. Mert az olyan bulis. Olyan nagyfiús! Olyan majdénmegmutatomkivagyokos.A rongálásról képeket is küldött Danku Andor, aki mióta az eszemet tudom, a város tömegközlekedésének irányításában, szervezésében vesz részt. El tudom képzelni, mit érzett, amikor meglátta az összefirkált járművet. Pedig milyen boldogan újságolta, hogy megérkezett az új Solaris! Alacsonypadlós, korszerű, környezetkímélő, kényelmes és tiszta. Vadonatúj!Attól tartok, ma még csak összefirkálták, holnap már bicskával fogják felhasgatni az ülések huzatát városunk büszkeségei, szüleik szeme fényei. Én nem cicóznék, mindenhová kamerákat szeretnék. Minden utcára, térre, közintézménybe. A buszokba is. Szerintem nagyon rövid idő alatt megtérülne a befektetés. Egy idő után csak rájönnének ezek a vandálok, is, hogy művészi hajlamukat inkább otthon, a nappali, vagy a konyha falán olcsóbb kiélniük.Engem nem érdekelnének a rongálók személyiségi jogai. Egyáltalán nem tudok elfogadni kifogást arra, ha valaki a közösség vagy egy társaság vagyonában kárt tesz. Engem konkrétan az én, és a hozzám hasonló, törvénytisztelő polgárok jogai érdekelnek. Úgy gondolom, minket is megillet az utazáshoz való jog. Úgy gondolom, senki nem veheti el tőlem annak a lehetőségét, hogy tiszta és kulturált körülmények között utazhassak, ha a jegy vagy a bérlet árát megfizettem. Mégis elvették. Egyebek mellett éppen az ilyen emberek miatt nem utazom buszon.

Hozzászólás

Név:
Weblap:
Tárgy:
Hozzászólás: